Azzal együtt, hogy a munkám, (és a karrierem) 2-3 éve éles kanyart vett, az életem más területein is változni kezdtem.
Most nem kanyarodnék vissza a gyerekkoromig, pedig onnan is tudnám indítani a történetet, de annyi biztos, hogy 40 éves koromig alapvetően antiszociálisnak gondoltam magam, nem beszéltem emberekkel, vagy legalábbis nem szívesen, excel táblákkal dolgoztam és elég volt nekem a szűk környezetem élettérnek. Az utóbbi években viszont nem tervezett módon, és nem is teljesen szabad akaratomból, de elkezdtem, el kellett kezdenem emberekkel foglalkozni, táblázatok helyett.
Szerencsére olyan hirtelen jött a változás, hogy nem is jutott eszembe sajnálkozni ezen, és mire észbe kaptam, már csak azt érzékeltem, hogy jól érzem magam az új életemben. Az új életem pedig egészen nyílttá tett a külvilág felé.
Egyelőre részeredményekről beszélhetünk, hiszen a szomszédaim nevét még ma se tudom (bár ma is bármikor ellapátolom a havat a járdjukról, ahogy eddig is), de megnőtt az igényem arra, hogy ahol tudok, segítsek másokon.
Ennek az első jele az volt, hogy el akartam menni szervezett véradásra. Ebben az a wow-élmény, az én esetemben, hogy világ életemben rettegtem a tűtől. 3 terhességet végigcsináltam úgy, hogy a legnagyobb félelmem az volt, hogy tűt szúrnak belém. Nem ájulok el a tű vagy a vér látványától, (az túl egyszerűvé tenné a helyzetet: meglátom a tűt, elájulok, magamhoz térek, nem emlékszem semmire, de túl vagyok a beavatkozáson), hanem teljes magabiztossággal rettegek, konkrétan leizzadok, reszketek, félelem-élményem van végig, amíg valamilyen vizsgálat miatt vért vesznek tőlem, akár érzek fájdalmat, akár nem. Semmi nem segít, nincs megoldás. Véradásra pedig azért nem jártam, mert "50 kg alatt nem lehet" vért adni. Ami egyébként igaz.
Aztán eltelt pár év, bőven 50 kg felett vagyok már, jött ez a kanyar az életemben, és felerősödött bennem a vágy, hogy segítsek. Akár véradással. "Ments meg 3 életet." Megszerveztem hát egy céges véradást, kezdésnek 5 fővel. Nagyon büszke voltam.
A következő, szociálisan érzékeny reakcióm az volt, amikor egy parkolóban megláttam egy embert, összeomlani valamitől. Az érzékenységem önmagában nem újkeletű, de az, hogy odamegyek, megszólítom, és aktívan beavatkozom, az nagyon is. Külön említést érdemel a jelenet szempontjából, hogy egy hajléktalan lett rosszul a parkolóban, aki épp annak a fának a törzsébe kapaszkodott, amit egy parkolóhely sarkába ültettek és én épp oda akartam bekanyarodni az Audival. Elég nyilvánvalóan választanom kellett: vagy köcsög audis vagyok, ha odakanyarodom, és ferdén, kilógatva a kocsit a parkolóelyről (mert nem tudok rákanyarodni rendesen a görnyedt hajléktalan miatt), szó nélkül bemegyek vásárolni, vagy extrém jófej leszek, és a kiszállás után azonnal odaugrom a szenvedő embertársamhoz, úgy ahogy vagyok, Kors táskával és Coach napszemüvegben. Nyilván a másodikat választottam. Még a napfénytetőt is nyitvafelejtettem a nagy sietségben.
Emberünk nem fogadott el segítséget, és udvariasan de nagyon érthetően a tudtomra adta, hogy nincs ott vele teendőm. Megnyugodtam.
Pár héttel később még egy hasonló jelenet történt, az úttesten feküdt (!) egy hajléktalan nő, mellette a biciklije, és nem tudott felkelni az esés után. Sorra kerülték ki az autók, nem állt meg senki, én pedig azonnal őrangyal állapotba váltottam és megálltam mögötte a nagy Audival, vészvillogóval, hogy nehogy valaki áthajtson rajta, ha nem veszi észre időben. Ő kérte, hogy hívjak mentőt, meg is vártam, amíg odaértek és elvitték.
Harmadrészt pedig (főleg a várható költözésünk miatt) felkutattam olyan családokat a környéken, akik elfogadják, szívesen veszik azokat a holmikat, amiket a háztartásunkból kiszelektáltam. Régóta kiválogatom a ruhákat, cipőket, amiket nem használunk már, de eddig kényelmi szempontból a konténerbe dobáltam őket, amiről egyébként biztosan tudható, hogy biztosan nem rászorulókhoz jut el végül. Most érdekelni kezdett, hogy ne a szemétbe dobjam a jó minőségű, használt cuccainkat és komoly kutató munkával találtam 2 olyan családot, ahol a gyerekek pont az én gyerekeimnél egy kicsivel kisebbek és különböző okok miatt nem engedhetik meg maguknak, hogy új ruhákat, játékokat vásároljanak.
Az egyik családban a nagymama kért segítséget, az ő lánya külföldről költözött haza 2 gyerekkel, és 1-2 bőrönddel. Munkája már van, lakniuk is van hol, de játékokat nem tudnak venni a fiúknak. Hamar kiderült, hogy ruhát, cipőt, kabátot se, úgyhogy egy nagyobb csomaggal indultam el hozzájuk, 2 rollert, gördeszkát, több bakancsot tudtam adni nekik, de még iskolai fehér inget is találtam, meg jó sok meleg holmit. Nagyon hálásak voltak érte, még gyümölcsöt vagy édességet is kínáltak az ajándékokért cserébe. Ismét őrangyalnak éreztem magam.
A másik család úgy került a képbe, hogy a régen használt cipőimet hirdettem az ingyen elvihető rovatban, és az egyik nő, aki jelentkezett érte, hamar hozzátette, hogy tulajdonképpen bármilyen ruhát, vagy illatszert is elfogad, mert kilakoltatták őket és ők is pár szatyorral kerültek utcára, 2 gyerekkel. Nekik is összeválogattam a nagyobbik fiam és a lányom holmijait, mert ebben a családban meg pont ilyen korú gyerekek vannak. Házhoz is vittem a több m3-nyi cuccot, és akkor jött az a jelent, ami miatt ezt az egész bejegyzést elkezdtem megfogalmazni.
Megálltam egy romos ház előtt a város sötét környékén. A megbeszéltek szerint felhívtam a hölgyet, aki nehezményezte, hogy nem lát senkit az utcán, pedig ő ott áll az ablakban, úgyhogy én biztos nem a jó utcában vagyok. Kiszálltam. Pont az orra előtt. Egy földszinti ablakból nézegetett. Megörült, kinyitotta az ablakot. Azt mondta, akkor adhatom a csomagokat. Mondom neki: itt, az ablakon keresztül?! Azt mondja, igen. Nem tud kijönni segíteni cipekedni, mert a kisgyerek nem engedi. (A férje is otthon volt, a nagyon csomagokat ő vette át tőlem). Elkezdtem kihordani a dobozokat az Audiból. Nagyon örültek mindennek, aztán a hölgy úgy köszönt el, hogy vigyek máskor is bármit, úgyhogy viszont látásra, biztosan fogunk még találkozni.
Fura volt.
Mire hazaértem, küldött is üzenetet: "De a fekete cipő nem volt bent." Percekig tartott, mire rájöttem, hogy ő eredetileg a 37-es női cipőért jelentkezett. Az az irodában maradt.
Egy hét után válaszoltam csak neki. Nem akartam azonnal vinni a jó hírt:
- Szia. Megvan a feketecipő, bent volt az irodában.
- Szia. Az szupi. Ha lesz időd erre ugrani, elhoznád?
- Szia. Ha kéred a cipőt, gyere érte légy szíves a liszt ferenc utcába, munkaidőben és szívesen odaadom. Köszi.
- Szia. okés, írok, amint tudok menni. Meg figyu, ha esetleg vannak felesleges karácsonyi díszeid, azt is ideadhatod.
