Röviden összefoglalom a ruhatáram történetét.
Kezdetben szürke egérnek álcáztam magam, egyetemista koromban, és az után is évekig csak farmert hordtam meg pólókat, ahogy sokan mások is. Ez kitette nagyjából az első 25 évet az életemből.
Azátn G kezdte el alakítgatni a ruhatáramat, meg a stílusomat. Érdekes, hogy jobb érzéke van hozzá, mint a legtöbb nőnek. Aztán a költözések is közrejátszottak abban, hogy mostanra kicsi, de használható ruhatáram alakult ki, ami több szempontból is praktikus. Évek óta dobálom ki azokat a darabokat, amiket nem hordok, szinte már szívtelenül, és csak olyat veszek, ami a meglévő ruháimmal hordható, kombinálható.
Most, hogy mindjárt 35 leszek, elmondhatom, hogy el tudok menni úgy egy ruhabolt előtt, hogy még a kirakatát se nézem meg. Vagy ha találok is olyan ruhát, ami tetszik, és egyébként megérné megvenni, otthagyom, mert nincs szükségem rá. Ez nagyon boldogító érzés.
Ékszerek terén nagy lendülettel kezdtem bizsuk gyártásába, hogy magam alkossam meg a ruháimhoz színben és stílusban passzoló gyöngyékszereket, aztán nem lett nagy sikere a dolognak és G-tól kaptam az elmúlt pár évben annyi ékszert, amivel minden nap ki tudom egészíteni magam, így a gyöngyöket elraktam, a nyakláncok nagy részét pedig elajándékoztam. Ez is pipa.
Most viszont: cipő és táskamániás vagyok.
Egyedül attól félek, hogy 40 felé közeledve most kezdek majd gyorsan elhízni, és pont nem fogom tudni hordani a ruháimat, amiket hosszú évek alatt összeválogattam. :( De akkor nagyon ideges leszek.
Szeged, 2012. 
