"Power is like being a lady; if you have to say you are, you aren't."
Margaret Thatcher
Eszter
15 éve
péntek, február 15, 2013
csütörtök, február 14, 2013
kedd, február 12, 2013
Talán mégis
A tegnapi mélypont után határozott előrelépésnek értékelem, hogy egy szál jég se volt a kocsin ma reggel. Ebédre rántott hekket választottam és titokban a római partra képzeltem magam.
hétfő, február 11, 2013
Nyavalygás
Ma lett elegem végérvényesen a télből. Hogy minden nap korábban kelek a reggeli jégkaparás és hólapátolás miatt. Hogy plusz 5 perc, amíg a gyerekeket téli szkafanderbe öltöztetem. Hogy alkalmanként nem tudom kinyitni a kocsi ajtaját, mert ráfagyott a jég. Ha "csak" a hátsó ajtó fagy be, az még a jobbik eset, akkor a gyerek hátra tud mászni az első ülésről és még élvezi is a kalandot, de ha az első ajtót nem tudom feltépni, az további problémákhoz vezet. Ezt mind figyelembe véve, ha nem akarom lekésni a vonatot, kb 15 perccel kell hamarabb indulnom.
Ha el is tudunk indulni, csak lépésben. Egyrészt alig látok ki az ablakon, másrészt csúszik az út. Ez a két apróság komoly veszélyt jelent az utcánkban lévő iskolába igyekvő fiatalokra, akik valami érthetetlen okból kifolyólag kizárólag az út közepén bírnak közlekedni, de eddig még senkit nem ütöttem el. Viszont már az utca közepén lassulni kezdek, óvatosan, hogy be tudjak kanyarodni a sarkon. Jó esetben be tudok kanyarodni, rosszabb esetben keresztülszánkózok a kereszteződésen. Jó esetben káresemény nélkül.
A termoszom se illik a kocsi pohártartójába, sebességváltáskor még azt is tartani kell, ha nem akarom, hogy forró tea boruljon az ölembe. A vonat pedig vagy késik, vagy csodával határos módon időben jön, amikor persze én kések. Az út csak annyira hosszú, hogy épp rámmelegedjen a kabát a déliig. Minden bajom van már.
A kapkodásban pedig rendszerint valami otthon marad, ma például a sapkám.
Meleget akarok. Színeket akarok. Most.
Ha el is tudunk indulni, csak lépésben. Egyrészt alig látok ki az ablakon, másrészt csúszik az út. Ez a két apróság komoly veszélyt jelent az utcánkban lévő iskolába igyekvő fiatalokra, akik valami érthetetlen okból kifolyólag kizárólag az út közepén bírnak közlekedni, de eddig még senkit nem ütöttem el. Viszont már az utca közepén lassulni kezdek, óvatosan, hogy be tudjak kanyarodni a sarkon. Jó esetben be tudok kanyarodni, rosszabb esetben keresztülszánkózok a kereszteződésen. Jó esetben káresemény nélkül.
A termoszom se illik a kocsi pohártartójába, sebességváltáskor még azt is tartani kell, ha nem akarom, hogy forró tea boruljon az ölembe. A vonat pedig vagy késik, vagy csodával határos módon időben jön, amikor persze én kések. Az út csak annyira hosszú, hogy épp rámmelegedjen a kabát a déliig. Minden bajom van már.
A kapkodásban pedig rendszerint valami otthon marad, ma például a sapkám.
Meleget akarok. Színeket akarok. Most.
vasárnap, február 10, 2013
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
