A tegnap esti sétán hiába noszogattam Mazsit, hogy kapja el a tőlünk nem messze flangáló (és egyébként kiváló leves-alapanyag) fácánt, a füle botját nem mozgatta. Pedig már el is határoztam, hogy ha hazafelé menet találkozunk vadőrrel, annak fapofával előadom, hogy az a szerencsétlen állat pont a szemünk láttára kapott infarktust, és a kutya meg csak próbálja újraéleszteni.
Aztán a nyulat se vette észre, nem tudom, mi volt vele, tényleg.