Évek óta figyelem a FB-on az életigenlő okosságokat. Szűröm a Coelho-t, és magamba szívom az értelmes, figyelemre méltó, hasznos intelmeket. Jó lenne most pár példát idetűzni, de annyira nem vagyok elvetemült, hogy gyűjteménybe rendeztem volna őket az idők folyamán. Minden olyan mondatot, amitől tartalmasabb lehet az életem. Az életem hátralevő része.
Nem érzem magam öregnek. Sőt, olyan érzésem van, hogy sose fogom öregnek érezni magam. És ez az egész dolog, ez az új érzés azzal is összefügg, hogy a legnagyobb gyerekem abba az életkorba ért, hogy el lehet vele beszélgetni az életről. Komolyan. (úgy értem: Komolyan!) El lehet neki mondani, hogy ha alul marad egy birkózóversenyen, az nem kudarc. Az egy lépcsőfok, egy kötelező lépcsőfok, amit meg kellett lépni a fejlődés felé. Hogy nem az veszít, aki nem nyer, hanem az, aki meg sem próbálja.
Folyamatosan arra kondícionálom őt, meg a kis agyát, hogy nem a tárgyak teszik az embert (meg a gyereket) boldoggá, hanem az élmények. Gyakran mondom ezt neki szülinap meg karácsony előtt. Hegyekben állnak már a LEGO-s dobozok. Annyi van, hogy +/- 1 már fel se tűnik. Meg hogy azok a gyerekek, akik a lakásban töltik a hétvégéket, egy monitor előtt, úgy nőnek fel, hogy elmegy mellettük a gyerekkoruk. Felnőve nem lesznek szép emlékeik a gyerekkorukról és nem lesznek igazi barátaik, csak ismerős nevek a képernyőn Arial betűtípussal.
Lassan rájöttem, hogy úgy tolom ezeket az okosságokat neki, hogy tulajdonképpen én magam se teszem azt, amiről papolok neki. Nem mutatok példát, csak jár a szám. Aztán az újabb szülinapom átlendített egy holtponton és azt mondtam:
Ki ha én nem? Mikor ha nem most?
Régóta tervezgetem, hogy félmaratont futok. Eddig megrekedt az álmodozás szintjén, training plan-ig se jutottam, még Pro-t se vásároltam magamnak az Endomondon. 10 km után egy pillanat alatt fáradok el, és kanyarodok haza ahelyett, hogy tovább futnék. A szülinapomon azt mondtam magamnak, most megpróbálom. 15 km-t akartam futni, és 1ó45p-ig jutottam, ami már önmagában personal best-nek számít, de csak 13,25 km lett. Kicsit csalódott lettem, hogy nem lett meg a 15 km, és a végén már 9 perces kilométereket mentem. Gyászos. De legalább elkezdtem. Túlléptem az eddigi korlátaimat, amik elsősorban pszichés korlátok voltak. Éreztem magamban az ébredő erőt, legalább egy kis ideig. Azóta meg sántítok az izomláztól. De legalább elkezdtem. A kishitűségemet ideje legyőzni és áttekinteni a komfort zónámon túlra. Állítólag ott is van élet.
Ezen kívül van egy komoly félelmem. Bármennyire is szeretem a családomat, az utóbbi időben elkezdtem azt érezni, hogy nem a saját életemet élem, hanem másokét. Azokét akiket szeretek, de akkor se az enyémet. Akkor kelek reggel, amikor a fiamnak kell, elindulok iskolába, ahová neki kell menni, bevásárolom amit a család akar enni, megfőzöm, amit a család akar enni, az megy a tévében, amit a gyerekek akarnak nézni, este 7-9-ig pedig minden nap percre pontosan be van osztva az időm, hogy percre pontosan be tudjam osztani az övéket, hogy mindenki el tudjon készülni a lefekvés idejére. Ez nem az én életem. Hiába tudtam én már egyetemista koromban, hogy mi nekem az élet értelme (azt a történetet már leírtam egyszer, 10 évvel ezelőtt), nem akarok eljutni oda, hogy mire felnőnek a gyerekek, az egyetlen vágyam egy egyszobás, társasházi lakás legyen, aminek magamra tudom zárni az ajtaját és nem kell naponta takarítani benne valamit ahhoz, hogy lakható állapotú maradjon. Se kutya, se fűnyírás, se hólapátolás, csak egy terasz, dunai kilátással. Ehhez viszont az kell, hogy most legyen időm és energiám - magamra. Eddig se voltam egy mártír alkat, és sok segítséget kapok a családtól, amiért nem győzök eléggé hálásnak lenni, de kell kezdenem magammal valamit, amitől az életem az enyém is lesz. A mindennapok szintjén.
Végül amint ezek a gondolatok megfogalmazódtak bennem, megtaláltam egy 33 éves, rákbeteg nő blogját, a http://marpedigenebbenemhalokbele.blog.hu/ -t. Nem kerestem, szembejött. Sajnos rövid, de nagyon jól összefoglalja, hogy miért kellene minden napért hálásnak lennünk. Hálásnak lennem.
Az élet rövid. És nem tudjuk, hogy meddig tart. Újabb klisék, ez kicsit már Coelho, de a kivonata nekem elég: igyekszem ezentúl majd nem halogatni semmit. Ha önzésnek tűnik, majd arra gondolok, amit az együttalvásról gondolok: lehet, hogy a gyereknek aznap éjjel jó, de ha a házasság megromlásához vezet, akkor - hosszútávon - nem érdeke senkinek.
38 éves vagyok. Nem érzem magam öregnek, de fiatalnak se. Fiatalabb már nem leszek, boldogabb még lehetek.
