Előzni tanulok

- Taposs már bele abba a gázpedálba! Megy ez a kocsi, hidd el, csak nyomni kell.
- Beletaposok éppen.
- Dehogy! Te csak erotikusan simogatod azt a pedált, ahelyett, hogy beletaposnál, mint egy valamirevaló domina.
- ?!

Közeledik a Karácsony

- ... (bosszantom)
- Az a Te nagy szerencséd, hogy ennyire szeretlek!
- Miért, szerinted a Tiéd micsoda?!

Nem tagadom

- .. (bosszantom)
- Ó, Te! Te tenyéren hordozott! Hát neked az lehetne a harmadik neved, hogy 'Tenyérenhordozott'! Hát Te reklamálsz??

Jelenetek egy házasságból

- Ügyfelek jönnek hozzám holnap. Két nő. Mit vegyek fel?
- (hosszan bólogat).. Mutasd meg nekik!

I have 4 words for you: I Love This Family!

Főleg amióta kiderült, hogy rajtam kívül senki nem szereti a tiramisut. Amikor véletlenül megcsinálok egy nagy tepsivel, muszáj egyedül megennem az egészet, nehogy megromoljon.

Időnként még pofátlanul hozzá is teszem, hogy "bocs, elfelejtettem, hogy Ti nem szeretitek.."

Hozzáteszem, siettünk

Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha életemben embert annál igénytelenebbül reggelizni, mint amikor a konyha közepén állva, pizsamában, zacskóból önti a saját szájába a müzlit.
De azért nagyon szeretem.

10 év 6000 karakterben

Egy magazin pályázatára írtam ezt az elmúlt 10 évemről:

2007  Még mindig kallódom. Diplomával a zsebemben se tudom még, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Egy biztos, megtaláltam azt, akivel le akarom élni az életem. Egy second hand pasi, aki rajongva szereti a fiát. Nullából egy komplett családom lett tehát (gyerekkel és nagyszülőkkel), annak minden előnyével és hátrányával. Már az esküvőt tervezzük, vagyis inkább nem tervezzük. Irtózunk a lakodalmaktól, a beállított fotóktól, a vőfélyek nyomasztóan kínos humorától, de legfőképp attól az éjféli kalapozástól, aminek az az egyetlen célja, hogy a barátainktól visszaszedjük egy kocsi árát, amit egy nap alatt, az ő megvendégelésükre költöttünk el. Megtaláljuk a megoldást: összeházasodunk minden rituálé nélkül, 2 tanú előtt, 15 perc alatt. Megszületik az első fiunk is. A szülészetre menet, egy érdeklődő kérdésre két fájás között csak visszakérdezek: hogyhogy hányadik gyerek? Úgy érti, nekem, vagy neki? Otthon fura a helyzet, Apa alapból tud pelenkázni, lázat mérni, fürdetni, Anya viszont még nem. Másban is különbözünk, ő kizárólag nagyban tud gondolkodni, mindenre van terve és meg is tudja valósítani őket. Nekem terveim sincsenek soha. Mindegy, boldogok vagyunk.

2008 Albérletben élünk. Megküzdök az anyasággal. A saját szülői mintámat jobb nem követni, egyelőre keresem magam, ebben is. Nem vagyok biztos benne, hogy jó úton járok, a játszótéren más anyukák pont fordítva csinálnak mindent, mint én. Ha másnak a gyereke homokot zabál, ők felpattannak a padról és próbálják megakadályozni, hogy a gyerek tovább egye a homokot, amit a cica tegnap este összepisilt. Én ülve maradok és nyugodt hangon azt mondom az enyémnek: ha nem ízlik a homok, ne edd. És nem eszi. Kiutálnak, kereshetünk másik játszóteret. Ha másnak a gyereke akar felmenni a mászókára, ők azt mondják a padon ülve: vigyázz, fel ne mássz, mert leesel. Én felállok a padról, mutatom, hogy hova lépjen, hova kapaszkodjon. Kiutálnak, kereshetünk másik játszóteret. Visszamegyek dolgozni, gyerek a bölcsibe. Továbbra sem okoz problémát, hogy engem ki kell lökdösni a komfortzónámból, a férjemet meg vissza kell rángatni a földre. Pont összeillünk. Boldogok vagyunk.

2009 Nem szeretem a munkámat. Más ez, mint gyerek nélkül gályázni. Nem is rakok ki képet róla, se piros szívecskés anyák napi rajzokat. Érzem, hogy itt is mindjárt kiutálnak. Egy anyának kellenek ezek a státuszszimbólumok, kisebbek a monitor szélére ragasztva, nagyobbak a háta mögé a parafa táblára, de nekem nem megy. Én megtartom őket magamnak. Elkezdünk második gyerekről beszélni, a férjem meggyőz, segíteni fog most is mindenben. Hiszek neki. Boldogok vagyunk.

2010 Találunk egy öreg házat, amit hitelből meg tudunk venni. A második fiunk már oda születik. Egészséges, cuki gyerek ő is, de kicsit mintha gyűlnének a gondok. Főleg anyagiak. Elkezdődik az évekig húzódó vitánk a közös életünk legfontosabb problémájáról. Egyik oldalon a keresned kellene egy jó munkát, felvennének osztályvezetőnek bármelyik multihoz a szakmádban. Másik oldalon a saját céget akarok, ahol a magam ura vagyok és a végén jól élünk. Szerintem ez 2 gyerekkel nettó hazárdjáték. A hitelt is fizetni kell. Szerinte viszont csak ez a kiút, bár lassabban, de messzebbre vezet. Őt nem az foglalkoztatja, hogy mikor lesz befizetve a számla, hanem hogy mikor érjük el a technológiai szingularitást. Egy álmodozó-megvalósító alkat, aki 10 lakásos madártársasházat épít, amikor én szimpla madáretetőt kérek.

2011 Visszamegyek dolgozni, gyerek a bölcsibe. Tovább gyűlnek a gondok, de azért vannak szép pillanataink is. A gyerekek sok örömöt okoznak. Tanulok álmodozni, most éppen tetovált motoros rendőrnő lennék, ha újrakezdhetném. Tetszik a rúdfitnesz is, de abba se vágok bele, szokás szerint. Halogatok. A nehéz pillanataink egyikében pedig válásról kezdünk beszélni, az eltérő jövőképünk miatt. Most nem annyira vagyunk boldogok.

2012 Próbálok egyensúlyozni a munka és a gyereknevelés között. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jól csinálom. Egyedül abban vagyok biztos, hogy lehetne jobban is csinálni. Egyre többet aggódom azon, hogy meddig tart, mire összeszedjük magunkat. Az egy pillanatra sem fordul meg a fejemben, hogy a férjem ne lenne képes egy céget összetolni és sikerre vinni, csak az a kérdés, hogy mikorra. Én biztonsági játékos vagyok, és már évek óta rettegek attól, hogy elég egy véletlen baleset és az utcára kerülök a gyerekekkel.

2013 Végre biztató hírek, alakul a cég, de a fenébe is, megint egy költözés. Egy évet adunk a dolognak, addig csak a férjem költözik a másik városba, és ingázik, mint az egyetemisták. Azt nem akarjuk, hogy rámenjen a házasságunk a távkapcsolatra, eltervezzük, ha 12 hónap múlva megél ebből a család, akkor mi megyünk utána, ha nem, akkor ő költözik haza. Én addig egyedülálló anyukát játszom. Váratlanul teherbe esem. A férjem örül, hogy végre talán lánya is születhet. Én, szokás szerint, aggódom. Pedig már feketeöves kismamának számítok.

2014 Költözünk, a nyugati határszélre. Új óvoda, új albérlet. A szülési szabadságnak hála, együtt költözhet a család. A háziorvos érdeklődő kérdésére viszont, hogy ő az első gyerekünk lesz-e, határozottan azt válaszolom: nem, utolsó. Megszületik, és kislány. Földöntúli az öröm.

2015 A legnagyobb fiunk már iskolás. Még mindig kilógok a sorból, egész máshol húzom meg a vonalakat, mint a többi anyuka, de egyre kevésbé érdekel. Látom, hogy a gyerekeim önállóak, kiegyensúlyozottak és boldogok. Csak jó lenne egy kicsit több idő magamra. Elkezdek futni járni. Ez a legegyszerűbb magányos sport, időben kötetlen, kikapcsol, szeretem.

2016 A férjem biztatására lefutok egy félmaratont. Ha ő mondja, elhiszem, hogy meg tudom csinálni. Stabilizálódunk is. Annak szándékosan nem számolok utána, hogy hány évi kitartó munka eredménye ez. Bele se gondolok, hogy hány kudarc után jöttek a sikerek. Nem számolom a költözéseket sem. Megint boldog vagyok. Megnyugtató boldogság ez, közel a 40-hez, kezdem megtalálni magam. Anyaként, kételyek nélkül. Feleségként, büszkeséggel. 

38

Most megy a céges félmaraton, amin tavaly indultam. A tavalyra tervezett szintidőt sikerült is megfutnom, idén viszont itt ülök és gépelek, amíg a többiek futnak. Pedig 15 perces javulást írtam elő magamnak 2017-re, a 2016-oshoz képest.

Kifogásom elég sok van. És végül is még csak április van, lehet még idén száz félmaratont is lefutni. Akár. Csak be kellene nevezni végre valamelyikre.

Idén leszek 40. Eddig ez csak félvállról, viccesen aggasztott, de most, a hajrában sírni tudok ha eszembe jut. "Az csak egy szám". "Annyi vagyok, amennyinek érzem magam". Persze. Most épp 40 évesnek érzem magam. Életemben először.

Tavaly attól kezdtem rosszul érezni magam a bőrömben, amikor végérvényesen kinőttem a 34-es ruhaméretet. Ki kellett dobnom egy csomó ruhámat! Sőt, a fenekemre már csak a 38-as jó egy ideje. Agyrém. Májfoltok nőttek a kézfejemre, ráncosodik is a bőröm és mostanában már nem lapos a hasam reggel se. A fenekem pedig egyértelműen nő.

Lehet valami összefüggés azzal, hogy fél éve abbahagytam a rendszeres sportolást. Lehet. Valami. De simán lehet, hogy ez már a visszafordíthatatlan öregedés első, második és huszonötödik jele.

Megbeszéltem egy fotós barátnőmmel, hogy csinál rólam egy fotósorozatot idén. Amíg még nem hízok el örökre és végérvényesen.

Valahogyan az elmúlással kötöm össze az öregedést. Egy ideje. Emiatt vagyok vigasztalhatatlan. Meg azt érzem, hogy milyen jó lett volna nekem ha már gyerekkoromban felfogom azt, hogy csak egy életem van és az épp most van és kezdtem volna vele valami értelmeset már mondjuk 30 évvel ezelőtt. Ennyi idősen már elég lassan megy a saját magam átformálása. Egész pontosan sehogy. Abban merül ki a nagy felfedezésem (egyszer élek és pont most, mikor ha nem ma, élményeket gyűjtsünk, stb), hogy elkezdtem a gyerekeimet traktálni ezekkel az információkkal, hogy legalább ők ne vesztegessenek el 30 évet az életükből, mire rájönnek, hogy kezdhettek volna vele valamit. Néha sajnálom is őket emiatt, lehet, hogy őket meg pont ez teszi majd tönkre, hogy azt hiszik, ez valami elvárás feléjük, aminek meg kell felelniük.

Elég nyomasztó vagyok én néha saját magamnak is.

Mindjárt 40 éves vagyok és még sosem szórakoztam önfeledten. Mindjárt 40 éves vagyok és még alig láttam valamit a világból. Mindjárt 40 éves vagyok és még sosem voltam részeg. Mindjárt 40 éves vagyok és még sosem szívtam füvet. A részegség nem hiányzik, arra nincs szükségem, hogy vállalhatatlan dolgokat tegyek, amiket később biztosan megbánnék. De az néha hiányzik, hogy együtt igyak a pasimmal ha nincsenek itthon a gyerekek. Erre kifogok egy olyat, aki már 10 éve nem iszik.

Más felől, ugyanezért roppant hálás is vagyok. Huszonévesen volt olyan pasim, aki ugyanolyan szürke, unalmas, otthonülő volt, mint én. Azért menekültem el tőle, mert biztos voltam benne, hogy az unalmas életünk huszonvalahanyadik unalmas évében rá fog döbbenni, hogy behozhatatlan lemaradásban van és elkezd vadul csajozni meg bulizni. Még mindig biztos vagyok benne, hogy nála rövidesen beköszönt ez az időszak. Inkább olyannal kötöttem össze magam, aki a húszas éveiben annyit bulizott, ivott, satöbbizett, élt, hogy így is lesz mit mesélni az unokáinak. Ilyenkor viszont kicsit sajnálom, hogy nem vagyunk szinkronban.

Attól azért nem félek, hogy nekem is kapuzárási pánikom lesz, mint a régi pasimnak hamarosan, és lelépek egy fiatallal. Minden idegen ugyanannyira semleges a számomra, mint eddig, kortól és külalaktól függetlenül. Ez a nagy különbség köztünk.

Ami miatt pedig elkezdett foglalkoztatni az öregedés kérdése az az, hogy a korábbi központi problémám megoldódni látszik. Amióta nincsenek napi gondjaim, ráérek foglalkozni (gondolkodni, írni) olyan kérdésekkel, amik eddig nem voltak a látókörömben. Amióta kisimulni látszik az életem, csökkennek a gondok, kevesebb a probléma, ráérek foglalkozni az élet nagyobb kérdéseivel. Értsd: amióta nincsenek problémáim, keresek magamnak másikokat. Hát nem tuti vidám velem az élet? Mennyire megéri velem lenni! Viszont az tényleg nyerő, hogy nem kell pszichológus ahhoz, hogy erre rávilágítson, vágom én ezt magamtól is.

Ilyen gondolataim vannak itthon a fotelben, amíg a többiek az idei félmaratont futják. De majd mindjárt keresek valami őszi alkalmat, amire még van időm felkészülni.

Pannon GSM buli

Autóőr biztosítás

Egy tegnapi újságcikk nyomán rádöbbentem, hogy a Magyar Posta még mindig nem küldött csekket a kocsi kötelezőjéről (2017-re!), és az utolsó befizetési határidő is lejár holnap.

Bepakolom a gyereket a kocsiba és elautózunk a falusi kis postahivatalba, önként, befizetni. -> mondom, hogy mit akarok, nyújtom a személyit -> ja, hát a személyi önmagában kevés ahhoz, hogy engem, mint ügyfelet azonosítsanak. -> sebaj, bónuszként tudom mondani fejből (!) a rendszámot is, az biztos segít -> ja, hát a rendszám önmagában kevés ahhoz, hogy a biztosítás tárgyát, a járművet, beazonosítsák -> akkor mégis mi a búbánat kell ahhoz, hogy be tudjam fizetni? - > a kötvényszám! a kötványszám nélkül semmit nem tudunk intézni.

Bepakolom a gyereket a kocsiba és hazaindulunk. a kisalföldön ma 90 km/h-s szél tombol + ma volt kukaürítés -> rutinosan szlalomozok hazafelé az üres, felborult utcai kukák között. kipakolom a gyereket, megkeresem a rohadt kötvényszámot (nem az a kocsi, amivel én járok, tehát NINCS nálam, mielőtt felmerülne bárkiben is az egyszerű megoldás) -> megtalálom a rohadt kötvényszámot, bepakolom a gyereket a kocsiba és szlalomozok visszafelé a postára.

Közben felmerül bennem a gondolat, hogy lehet, hogy jobban járnék, ha keddenként, szeles időben én magam húznám be indulás előtt minden szomszéd kukáját a kapuja elé, mert ezek a szerencsétlenek estig dolgoznak, én meg marhára unom már az egyszemélyes szlalomversenyt, de mielőtt döntésre jutnék, megérkezünk a postára. kipakolom a gyereket.

Fölényesen nyújtom át a rohadtkötvényszámot a postás kisasszonynak, és nem mondom ki hangosan amit gondolok, bizonyára nem ő tehet a postai folyamatszervezés hiányosságairól (ezért is nem neszebazmegolok nyilványosan), és amikor mondja az összeget, azt hiszem, már célegyenesben vagyunk -> nyújtom a bankkártyát -> ja, hát azzal itt nem lehet fizetni. -> hogyhogy nem? szoktam én a postán bankkártyával fizetni -> igen, csak nem biztosítási termékeket. mert sok egyebet lehet itt kártyával fizetni, de biztosítási termékeket, na azt pont nem. -> akkor megyek ATM-hez.

Nem ülünk még egyszer autóba, csak átsétálunk a közeli takarékszövetkezethez, közben szorítom a 15 kilós gyerek kezét, nehogy elfújja tőlem a szél. visszasétálunk, átadom a pénzt.

És zöldkártyát, azt kérek-e? -> hát persze, hogy kérek. -> akkor arra várni kell. momentán nem találja a zöld papírt, amire azt nyomtatni kell. -> felajánlom, hogy ha az megoldást jelentene, akkor én szívesen hozok zöld papírt is a közeli nyomtatványboltból, én szívesen, de tényleg -> na, azt nem kell, csak várjak, amíg megkérdeznek valakit, aki tudja.

Kinyomtatja, elteszem, visszapakolom a gyereket, ez tiszta VidámKedd! komolyan mondom, mindjárt énekelek is, kezek magastartásban, könyökből induló enyhe alkar mozgásokkal, az ég felé emelt, átszellemült, elégedett mosollyal az arcomon, enyhén rábólogatva minden ütemre.

Summa: képzeld, KG, pikk-pakk befizettem a kötelezőt!

12 év házasság

- Nekem most már nagyon kell pisilnem.
- Nekem is.
- Akkor mi lesz? Versenyt futunk a fürdőszobáig?
- Nem kell. Én elindulok, és amikor odaérek, elkezdek pisilni, akár ott ülsz, akár nem.

BUÉK