Hozzáteszem, siettünk

Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha életemben embert annál igénytelenebbül reggelizni, mint amikor a konyha közepén állva, pizsamában, zacskóból önti a saját szájába a müzlit.
De azért nagyon szeretem.

10 év 6000 karakterben

Egy magazin pályázatára írtam ezt az elmúlt 10 évemről:

2007  Még mindig kallódom. Diplomával a zsebemben se tudom még, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Egy biztos, megtaláltam azt, akivel le akarom élni az életem. Egy second hand pasi, aki rajongva szereti a fiát. Nullából egy komplett családom lett tehát (gyerekkel és nagyszülőkkel), annak minden előnyével és hátrányával. Már az esküvőt tervezzük, vagyis inkább nem tervezzük. Irtózunk a lakodalmaktól, a beállított fotóktól, a vőfélyek nyomasztóan kínos humorától, de legfőképp attól az éjféli kalapozástól, aminek az az egyetlen célja, hogy a barátainktól visszaszedjük egy kocsi árát, amit egy nap alatt, az ő megvendégelésükre költöttünk el. Megtaláljuk a megoldást: összeházasodunk minden rituálé nélkül, 2 tanú előtt, 15 perc alatt. Megszületik az első fiunk is. A szülészetre menet, egy érdeklődő kérdésre két fájás között csak visszakérdezek: hogyhogy hányadik gyerek? Úgy érti, nekem, vagy neki? Otthon fura a helyzet, Apa alapból tud pelenkázni, lázat mérni, fürdetni, Anya viszont még nem. Másban is különbözünk, ő kizárólag nagyban tud gondolkodni, mindenre van terve és meg is tudja valósítani őket. Nekem terveim sincsenek soha. Mindegy, boldogok vagyunk.

2008 Albérletben élünk. Megküzdök az anyasággal. A saját szülői mintámat jobb nem követni, egyelőre keresem magam, ebben is. Nem vagyok biztos benne, hogy jó úton járok, a játszótéren más anyukák pont fordítva csinálnak mindent, mint én. Ha másnak a gyereke homokot zabál, ők felpattannak a padról és próbálják megakadályozni, hogy a gyerek tovább egye a homokot, amit a cica tegnap este összepisilt. Én ülve maradok és nyugodt hangon azt mondom az enyémnek: ha nem ízlik a homok, ne edd. És nem eszi. Kiutálnak, kereshetünk másik játszóteret. Ha másnak a gyereke akar felmenni a mászókára, ők azt mondják a padon ülve: vigyázz, fel ne mássz, mert leesel. Én felállok a padról, mutatom, hogy hova lépjen, hova kapaszkodjon. Kiutálnak, kereshetünk másik játszóteret. Visszamegyek dolgozni, gyerek a bölcsibe. Továbbra sem okoz problémát, hogy engem ki kell lökdösni a komfortzónámból, a férjemet meg vissza kell rángatni a földre. Pont összeillünk. Boldogok vagyunk.

2009 Nem szeretem a munkámat. Más ez, mint gyerek nélkül gályázni. Nem is rakok ki képet róla, se piros szívecskés anyák napi rajzokat. Érzem, hogy itt is mindjárt kiutálnak. Egy anyának kellenek ezek a státuszszimbólumok, kisebbek a monitor szélére ragasztva, nagyobbak a háta mögé a parafa táblára, de nekem nem megy. Én megtartom őket magamnak. Elkezdünk második gyerekről beszélni, a férjem meggyőz, segíteni fog most is mindenben. Hiszek neki. Boldogok vagyunk.

2010 Találunk egy öreg házat, amit hitelből meg tudunk venni. A második fiunk már oda születik. Egészséges, cuki gyerek ő is, de kicsit mintha gyűlnének a gondok. Főleg anyagiak. Elkezdődik az évekig húzódó vitánk a közös életünk legfontosabb problémájáról. Egyik oldalon a keresned kellene egy jó munkát, felvennének osztályvezetőnek bármelyik multihoz a szakmádban. Másik oldalon a saját céget akarok, ahol a magam ura vagyok és a végén jól élünk. Szerintem ez 2 gyerekkel nettó hazárdjáték. A hitelt is fizetni kell. Szerinte viszont csak ez a kiút, bár lassabban, de messzebbre vezet. Őt nem az foglalkoztatja, hogy mikor lesz befizetve a számla, hanem hogy mikor érjük el a technológiai szingularitást. Egy álmodozó-megvalósító alkat, aki 10 lakásos madártársasházat épít, amikor én szimpla madáretetőt kérek.

2011 Visszamegyek dolgozni, gyerek a bölcsibe. Tovább gyűlnek a gondok, de azért vannak szép pillanataink is. A gyerekek sok örömöt okoznak. Tanulok álmodozni, most éppen tetovált motoros rendőrnő lennék, ha újrakezdhetném. Tetszik a rúdfitnesz is, de abba se vágok bele, szokás szerint. Halogatok. A nehéz pillanataink egyikében pedig válásról kezdünk beszélni, az eltérő jövőképünk miatt. Most nem annyira vagyunk boldogok.

2012 Próbálok egyensúlyozni a munka és a gyereknevelés között. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jól csinálom. Egyedül abban vagyok biztos, hogy lehetne jobban is csinálni. Egyre többet aggódom azon, hogy meddig tart, mire összeszedjük magunkat. Az egy pillanatra sem fordul meg a fejemben, hogy a férjem ne lenne képes egy céget összetolni és sikerre vinni, csak az a kérdés, hogy mikorra. Én biztonsági játékos vagyok, és már évek óta rettegek attól, hogy elég egy véletlen baleset és az utcára kerülök a gyerekekkel.

2013 Végre biztató hírek, alakul a cég, de a fenébe is, megint egy költözés. Egy évet adunk a dolognak, addig csak a férjem költözik a másik városba, és ingázik, mint az egyetemisták. Azt nem akarjuk, hogy rámenjen a házasságunk a távkapcsolatra, eltervezzük, ha 12 hónap múlva megél ebből a család, akkor mi megyünk utána, ha nem, akkor ő költözik haza. Én addig egyedülálló anyukát játszom. Váratlanul teherbe esem. A férjem örül, hogy végre talán lánya is születhet. Én, szokás szerint, aggódom. Pedig már feketeöves kismamának számítok.

2014 Költözünk, a nyugati határszélre. Új óvoda, új albérlet. A szülési szabadságnak hála, együtt költözhet a család. A háziorvos érdeklődő kérdésére viszont, hogy ő az első gyerekünk lesz-e, határozottan azt válaszolom: nem, utolsó. Megszületik, és kislány. Földöntúli az öröm.

2015 A legnagyobb fiunk már iskolás. Még mindig kilógok a sorból, egész máshol húzom meg a vonalakat, mint a többi anyuka, de egyre kevésbé érdekel. Látom, hogy a gyerekeim önállóak, kiegyensúlyozottak és boldogok. Csak jó lenne egy kicsit több idő magamra. Elkezdek futni járni. Ez a legegyszerűbb magányos sport, időben kötetlen, kikapcsol, szeretem.

2016 A férjem biztatására lefutok egy félmaratont. Ha ő mondja, elhiszem, hogy meg tudom csinálni. Stabilizálódunk is. Annak szándékosan nem számolok utána, hogy hány évi kitartó munka eredménye ez. Bele se gondolok, hogy hány kudarc után jöttek a sikerek. Nem számolom a költözéseket sem. Megint boldog vagyok. Megnyugtató boldogság ez, közel a 40-hez, kezdem megtalálni magam. Anyaként, kételyek nélkül. Feleségként, büszkeséggel.