Eszter
15 éve
hétfő, november 12, 2018
hétfő, november 05, 2018
Amit szeretek:
A gyerekek párbeszédeit. A felüljárók alatti pillanatnyi csendet amikor esőben autózunk. Az útnak indulást. A hazaérkezést. A gyerekek rajzait. Az anyai büszkeséget. A teljesen szőrtelen lábaimat. A futás utáni fáradtságot. A sok együtt töltött évet. A BMW-met. Az indiai fűszerek ízét. A lilaakác virágát. A gyöngyvirág illatát. A csípős őszi reggeleket. A szép magassarkú cipőket. A kedvenc táskáimat. Az inspiráló igaz történeteket. Az ütős koktélokat. A nachost sajtszósszal. A zenélő szökőkutakat. A hangos éneklést a kocsiban. A rendrakás utáni elégedettséget. Az őszi lomb színét. A reggeli csendet. A reggeli napsütést. Az érzést, amikor minden a helyére kerül.
A hullámok moraját. A repülőgép emelkedését. A gyerekek nevetését a vicceken. Az önállóságukat. A karácsonyi szállodázást. A szilveszteri koncertezést. A szaunázást. A svédasztalos reggelit. A lejárt mosogatógépből kiáramló gőzt. A meleg radiátort. A hó roppanását. A frissen nyírt fű illatát. A nyitható tetőt a kocsiban. A gondoskodás érzését. A tenyérenhordozottság érzését.
A lefekvés idejét. A frissen mosott ágyneműt. A meleg zoknit. A skandináv krimiket. A forralt bort. A nyíló hóvirágot. Amy-től a Back to black-et. Orff-tól a Carmina burana-t. Alfölditől az IK3.0-t. A vízeséseket. A lampionokat. Az osztálytalálkozókat. Az IKEA lakberendezési ötleteit. A menta fagyit. A kilátókat. A forró zuhanyt. Az érzést, amikor levágom róla a cimkét és beteszem a szekrénybe.
A szépen terített asztalt. A szép fonásokat. A motorcsónakozást. Az olasz nyugdíjasok stílusérzékét. A cidert. A végigaludt éjszakákat. Tom Hardy-t a moziban. A temetők fényeit november 1jén. A forró csokit tejszínhabbal. És általában mindent, amit megfőznek helyettem.
A hullámok moraját. A repülőgép emelkedését. A gyerekek nevetését a vicceken. Az önállóságukat. A karácsonyi szállodázást. A szilveszteri koncertezést. A szaunázást. A svédasztalos reggelit. A lejárt mosogatógépből kiáramló gőzt. A meleg radiátort. A hó roppanását. A frissen nyírt fű illatát. A nyitható tetőt a kocsiban. A gondoskodás érzését. A tenyérenhordozottság érzését.
A lefekvés idejét. A frissen mosott ágyneműt. A meleg zoknit. A skandináv krimiket. A forralt bort. A nyíló hóvirágot. Amy-től a Back to black-et. Orff-tól a Carmina burana-t. Alfölditől az IK3.0-t. A vízeséseket. A lampionokat. Az osztálytalálkozókat. Az IKEA lakberendezési ötleteit. A menta fagyit. A kilátókat. A forró zuhanyt. Az érzést, amikor levágom róla a cimkét és beteszem a szekrénybe.
A szépen terített asztalt. A szép fonásokat. A motorcsónakozást. Az olasz nyugdíjasok stílusérzékét. A cidert. A végigaludt éjszakákat. Tom Hardy-t a moziban. A temetők fényeit november 1jén. A forró csokit tejszínhabbal. És általában mindent, amit megfőznek helyettem.
Shopping is my cardio
- De ha mindenáron zöld rendszámot akarsz, vehetünk egy ilyen Porschet is.
- Persze. Akkor az egyik nővérem tuti hogy nem szól hozzám többet, de lehet hogy a másik se. Szóval majd ha megunom a családomat, rögtön szólok, de addig inkább ne.
- Persze. Akkor az egyik nővérem tuti hogy nem szól hozzám többet, de lehet hogy a másik se. Szóval majd ha megunom a családomat, rögtön szólok, de addig inkább ne.
péntek, október 26, 2018
A szokásos
- Te hozzányúltál a kávés csészémhez, jól látom? Elvetted az asztalomról?
- Igen. Elmostam.
- Gyere ide. Gyereeee. Most az egyszer nem lesz bünti, jó? Most az egyszer.
- Igen. Elmostam.
- Gyere ide. Gyereeee. Most az egyszer nem lesz bünti, jó? Most az egyszer.
csütörtök, szeptember 27, 2018
Bömbi
Tegnap Bömbi full wellness csomagot kapott tőlem. Kapott benzint, samponos csutakolást, hasvakarást, meg még egy nanoviaszos bizbaszt is, mert már elég rondán nézett ki. És mert megérdemli.
így alakul a kapcsolatunk mostanában.
csütörtök, szeptember 06, 2018
A probléma
Jelenleg az a legnagyobb problémám az életben, hogy KG nem bírja kinyitni a kocsi ajtaját reggel, amikor családilag be akarunk szállni. Ez most annyira aktuális és nagy fontosságú, hogy egy egész bejegyzést szentelek neki. Íme.
Amíg nem volt ennyire szupermodern autónk, minden a legnagyobb rendben volt, reggel ki kellett riasztani és/vagy kinyitni kulccsal a kocsit ahhoz, hogy bármelyik ajtaja kinyíljon. Egyszerű a téma. Addig legfeljebb az volt a gondom az autóba való beszálláskor, hogy KG a zuhogó esőben, hóban, fagyban is csak akkor nyomta meg a riasztó gombját, amikor ő (!) odaért a kocsihoz. Én meg addig esetenként vártam türelmesen. Ezt még el tudtam viselni, bár néha nehezen. Ezt azért mostmár be kell valljam.
Mostanra a helyzet tovább fokozódott. A szupermodern autó érkezésével a reggeli rutin megváltozott: a start/stop rendszerű autónak semmit nem kell nyomni, a kulcsot közelben (zsebben, táskában) tartva egyszerűen ki kell nyitni az ajtót. Eddig piskóta.
KG viszont ahhoz van szokva, hogy egyedül indul útnak reggelente, és amíg bepakol a csomagtartóba, addig csak a csomagtartó ajtaja nyílik, az oldalajtók meg akkor, amikor odalépett a kilincshez. És ez a probléma. Ha bármi miatt (egy váratlan hétvége, vagy be nem tervezett össznépi családi utazás) mindannyian együtt szállnánk be az autóba, KG szemrebbenés nélkül hátramegy, kinyitja - érintéssel - a csomagtartót, amíg mi, többiek állunk az oldalajtók mellett némán, és gondterhelten, vigyázó szemeinkkel végigkövetve, hogy KG a bepakolás hány %-át abszolválta eddig, és mennyi ideig tarthat még, amíg 1) befejezi és az ajtókhoz lép, 2) észreveszi, hogy másik 4 ember tanácstalanul toporog a kocsi mellett.
Egy éve van meg a kocsi. Szóltam neki egyszer. Kedvesen. Finoman. Szóltam neki kétszer. Még mindig kedvesen. Háromszor. Erőltetett kedvesen. Azóta elteltek hetek, hónapok, és még mindig, minden induláskor állunk a kocsi mellett, amíg pakol.
Már a gyerekek is észrevették szerintem. Én mostanra nem tudok nem pofákat vágni, de még mindig igyekszem a lehetőségekhez mérten kultúráltan előadni, például elfordulok, hogy ne lássa. Nem tudnék a lelkébe taposni azzal, hogy ötvenkettedszer is előadom ugyanazt az ötletemet. Hogy nyissa már ki a fenébe az EGÉSZ kocsit, mielőtt elkezd belepakolni, a jóégáldjameg!
Furcsa érzés ez, mert egyébként KG kifejezetten intelligens és gyors észjárású szokott lenni, nekem hónapokig fejtörést okozott, hogy vajon én vagyok-e túl nagy igényű, meg hálátlan, de mostanra biztosra mondom, hogy nem az én rendszeremben van a hiba.
Ez jelenleg a legnagyobb problémám az életben. Hála KG-nek. A jó ég áldja meg érte.
Amíg nem volt ennyire szupermodern autónk, minden a legnagyobb rendben volt, reggel ki kellett riasztani és/vagy kinyitni kulccsal a kocsit ahhoz, hogy bármelyik ajtaja kinyíljon. Egyszerű a téma. Addig legfeljebb az volt a gondom az autóba való beszálláskor, hogy KG a zuhogó esőben, hóban, fagyban is csak akkor nyomta meg a riasztó gombját, amikor ő (!) odaért a kocsihoz. Én meg addig esetenként vártam türelmesen. Ezt még el tudtam viselni, bár néha nehezen. Ezt azért mostmár be kell valljam.
Mostanra a helyzet tovább fokozódott. A szupermodern autó érkezésével a reggeli rutin megváltozott: a start/stop rendszerű autónak semmit nem kell nyomni, a kulcsot közelben (zsebben, táskában) tartva egyszerűen ki kell nyitni az ajtót. Eddig piskóta.
KG viszont ahhoz van szokva, hogy egyedül indul útnak reggelente, és amíg bepakol a csomagtartóba, addig csak a csomagtartó ajtaja nyílik, az oldalajtók meg akkor, amikor odalépett a kilincshez. És ez a probléma. Ha bármi miatt (egy váratlan hétvége, vagy be nem tervezett össznépi családi utazás) mindannyian együtt szállnánk be az autóba, KG szemrebbenés nélkül hátramegy, kinyitja - érintéssel - a csomagtartót, amíg mi, többiek állunk az oldalajtók mellett némán, és gondterhelten, vigyázó szemeinkkel végigkövetve, hogy KG a bepakolás hány %-át abszolválta eddig, és mennyi ideig tarthat még, amíg 1) befejezi és az ajtókhoz lép, 2) észreveszi, hogy másik 4 ember tanácstalanul toporog a kocsi mellett.
Egy éve van meg a kocsi. Szóltam neki egyszer. Kedvesen. Finoman. Szóltam neki kétszer. Még mindig kedvesen. Háromszor. Erőltetett kedvesen. Azóta elteltek hetek, hónapok, és még mindig, minden induláskor állunk a kocsi mellett, amíg pakol.
Már a gyerekek is észrevették szerintem. Én mostanra nem tudok nem pofákat vágni, de még mindig igyekszem a lehetőségekhez mérten kultúráltan előadni, például elfordulok, hogy ne lássa. Nem tudnék a lelkébe taposni azzal, hogy ötvenkettedszer is előadom ugyanazt az ötletemet. Hogy nyissa már ki a fenébe az EGÉSZ kocsit, mielőtt elkezd belepakolni, a jóégáldjameg!
Furcsa érzés ez, mert egyébként KG kifejezetten intelligens és gyors észjárású szokott lenni, nekem hónapokig fejtörést okozott, hogy vajon én vagyok-e túl nagy igényű, meg hálátlan, de mostanra biztosra mondom, hogy nem az én rendszeremben van a hiba.
Ez jelenleg a legnagyobb problémám az életben. Hála KG-nek. A jó ég áldja meg érte.
szombat, augusztus 25, 2018
Eredményeim
Elértem azt a kort, súlyt vagy testfelépítést, amikor fehérneműben nézek ki a legjobban.
Kovácsék nyaralnak
G kijön a tengerből és megölel a 18 fokos testével.
- Jáááj, megborzongok, amikor csak hozzám érsz. Látod? Idejutottunk tizenvalahány év után. Meg tudom még játszani, hogy minden rendben, de már egyre ritkábban. És ez nagyon szomorú.
- És most mi legyen?
- Szerintem itt az ideje, hogy elváljunk.
- És?
- Hány éves is vagy? Keresek mondjuk 2 25 évest helyetted.
- És mit kezdenél velük?
- Hááát, szerintem kimosnám a szennyesüket és elmosogatnék utánuk. .. ˙:((
- Jáááj, megborzongok, amikor csak hozzám érsz. Látod? Idejutottunk tizenvalahány év után. Meg tudom még játszani, hogy minden rendben, de már egyre ritkábban. És ez nagyon szomorú.
- És most mi legyen?
- Szerintem itt az ideje, hogy elváljunk.
- És?
- Hány éves is vagy? Keresek mondjuk 2 25 évest helyetted.
- És mit kezdenél velük?
- Hááát, szerintem kimosnám a szennyesüket és elmosogatnék utánuk. .. ˙:((
Kovácsék nyaralnak
- Nem fogsz leégni?
- Nem.
- Mert nehogy aztán arra panaszkodj nekem, hogy le van égve a hátad!!
- Ja, ne aggódj, ha nem égek le, majd kitalálok valami mást. Tehát irreleváns, hogy most leég-e a hátam, vagy nem.
- Mindegy, a térded biztos nem fog leégni.
- .. Ööö. De mindjárt beletérdelek itt gyorsan valami kagylóba..
- Nem.
- Mert nehogy aztán arra panaszkodj nekem, hogy le van égve a hátad!!
- Ja, ne aggódj, ha nem égek le, majd kitalálok valami mást. Tehát irreleváns, hogy most leég-e a hátam, vagy nem.
- Mindegy, a térded biztos nem fog leégni.
- .. Ööö. De mindjárt beletérdelek itt gyorsan valami kagylóba..
péntek, augusztus 17, 2018
péntek, július 27, 2018
Friss hírek
Kb egy hónapja vezetem a BMW-t, de máris leszoktam az indexelésről. Hivatalosan is megállapítottam, hogy BMW-s parasztnak lenni ragályos.
szombat, június 16, 2018
Mindennapi problémáim
Hosszas keresgélés után kiválasztottuk az új autómat. Pontosítok: KG kiválasztotta.
Úgy kezdődött, hogy városi kis-közepes autót kerestünk, hibridet, vagy plugin-t. Megnéztünk minden szóba jöhetőt, voltunk autószalonokban, nézegettünk a használtautó-n, licitáltunk is egy holland oldalon, de hiába.
Aztán egy nap át kellett vennem a postán egy csomagot (Róza plüss Totoróját), Gábornak pedig ki kellett mennie az állomásra egy vendégért, és késésben volt. Jani kocsija viszont - speciális parkolási készésgei miatt - kint állt a ház előtt, az utcán. Kölcsönkértük, hogy ne kelljen kiállnunk a mélygarázsból.
KG azzal szállt ki a kocsiból, hogy szép meg jó ez a kocsi, de azért Jani megtarthatja. Akkor még nevettem ezen.
Az irodába visszaérve, azonban, a történetet hallva rávágta, hogy "pedig pont eladó". (A teljes kép kedvéért hozzáteszem, hogy azért eladó, mert lecseréli egy Porsche-ra). KG azonnal kapcsolt, és ott helyben meg is állapodtak. Én pislogtam, mint hal a vízben, néha próbáltam közbeszólni, emlékeztetni a feleket a "hibrid" "kisautó"-ra, de semmi. Így lett egy kombi BMW 520-asom.
Az ügyintézéssel telt hetek alatt nyitnom kellett egy foldert, amibe a szükséges iratokat mentettem le. Ezt a foldert először automatikusan Audi-nak neveztem el, majd órákkal később homlokomra csapva jöttem, rá, hogy át kell neveznem. Szomorúságomban átneveztem:
Sok hét telt már el azóta, de még mindig nem tudtam megemészteni a történteket és ez alatt az idő alatt ilyen párbeszédek születtek:
- Nekem gyerekkorom óta az az álmom, hogy lesz egyszer egy Porschem. Minden férfinak van valami álma, van, aki le akar feküdni egyszer néger nővel, vagy mit tudom én, nekem a Porsche volt mindig is.
- Értem. Tehát a kapuzárási pánikodnak köszönhetem ezt az egészet.
- Tessék. Itt van egy kép Apukámról, 1971-ből, ahogy áll egy Porsche mellett Ausztriában és nézzétek, milyen sóvárogva néz rá.
- Jani, mi olyan elfogadó, befogadó, megértő népek vagyunk, nekünk nem kell magyarázkodnod. Tényleg. És el tudjuk képzelni, hogy milyen lehet a ka-pu-zá-rá-si pá-nik.
- Nem értem, miért nyafogsz, ez egy prémium kategóriás kocsi, Te meg itt nyávogsz, nem is örülsz neki. Egy csomó ember összetenné a két kezét egy ilyen kocsiért.
- Pedig mindig is arra vágytam, hogy BMW-s paraszt lehessek. De tényleg, most már emlékszem, hogy gyerekkorom óta volt egy feszítő érzés, itt, mélyen, belül, amit eddig elfojtottam, és szinte már fájt, aludni se tudtam tőle, hiányzott valami az életemből, de amióta megvan ez a kocsi, végre felszabadult vagyok, elmúlt a görcs és kiengedhetem magamból a parasztot. És ezt is Neked köszönhetem.
- Ha nagyon gáz, hétköznapokon járok majd én a BMW-vel, Te viheted az Audit..
- Jó. Úgyis én kelek korábban, én választok reggel kocsikulcsot.
- Nem szoktam bunkó lenni, 15 év alatt egyszer sem fordult elő, hogy kihasználtam volna, ha olyan ígéretet tettél, amit ott, akkor azonnal megbántál, de ezt, hogy Te jársz a BMW-vel, ezt kitaposom belőled. Most az egyszer, kíméletlenül behajtom rajtad. Bocs.
- De most tényleg. Pont egy BMW-t? Figyelj, ha nem szeretsz már, azt normálisan is el lehetett volna mondani.
- Jöttetek a kocsiért?
- Nem. Én csak azért jöttem, mert valakinek haza kell vinni az Audit.
- A téligumi szettet nem tudom utánatok vinni, majd gyertek el érte valamikor.
- Tehát vettél egy olyan kocsit, amibe nem fér be 4 gumi?? Jó csere volt.
- Na, megszoktad már? Megszeretted a kocsit?
- Nem értem a kérdést. Elmagyarázom, hogy milyen ez, csak hogy értsd. Amikor az Audit vezettem, hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy a többi autós jól megnéz a kocsiban. Ez annak volt köszönhető, hogy azt nyilván senki nem nézi ki belőlem, hogy alanyi jogon van egy Q7-esem. Tehát valakinek a nője vagyok, akinek Q7-ese van. És láttam a fejeken ezt a "mit tudhat ez a nő.." arckifejezéseket. Én ehhez viszonylag hamar hozzászoktam és ilyenkor vissza szoktam bólogatni, hogy "igen, ez vagyok én, ez van". És már nem is zavar. Ehhez képest, most átültettetek egy BMW-be, degradálva engem sima"ott egy nő a BMW-ben"-né.
- És, mi ezzel a gond?
- Az, hogy még a pornóskurva életérzéssel is hamarabb tudok azonosulni, mint a BMW-s parasztéval.
- És, milyen az autó?
- Komoly gondok vannak vele. Például sehol nem találom benne a napfénytetőt.
Úgy kezdődött, hogy városi kis-közepes autót kerestünk, hibridet, vagy plugin-t. Megnéztünk minden szóba jöhetőt, voltunk autószalonokban, nézegettünk a használtautó-n, licitáltunk is egy holland oldalon, de hiába.
Aztán egy nap át kellett vennem a postán egy csomagot (Róza plüss Totoróját), Gábornak pedig ki kellett mennie az állomásra egy vendégért, és késésben volt. Jani kocsija viszont - speciális parkolási készésgei miatt - kint állt a ház előtt, az utcán. Kölcsönkértük, hogy ne kelljen kiállnunk a mélygarázsból.
KG azzal szállt ki a kocsiból, hogy szép meg jó ez a kocsi, de azért Jani megtarthatja. Akkor még nevettem ezen.
Az irodába visszaérve, azonban, a történetet hallva rávágta, hogy "pedig pont eladó". (A teljes kép kedvéért hozzáteszem, hogy azért eladó, mert lecseréli egy Porsche-ra). KG azonnal kapcsolt, és ott helyben meg is állapodtak. Én pislogtam, mint hal a vízben, néha próbáltam közbeszólni, emlékeztetni a feleket a "hibrid" "kisautó"-ra, de semmi. Így lett egy kombi BMW 520-asom.
Az ügyintézéssel telt hetek alatt nyitnom kellett egy foldert, amibe a szükséges iratokat mentettem le. Ezt a foldert először automatikusan Audi-nak neveztem el, majd órákkal később homlokomra csapva jöttem, rá, hogy át kell neveznem. Szomorúságomban átneveztem:
Sok hét telt már el azóta, de még mindig nem tudtam megemészteni a történteket és ez alatt az idő alatt ilyen párbeszédek születtek:
- Nekem gyerekkorom óta az az álmom, hogy lesz egyszer egy Porschem. Minden férfinak van valami álma, van, aki le akar feküdni egyszer néger nővel, vagy mit tudom én, nekem a Porsche volt mindig is.
- Értem. Tehát a kapuzárási pánikodnak köszönhetem ezt az egészet.
- Tessék. Itt van egy kép Apukámról, 1971-ből, ahogy áll egy Porsche mellett Ausztriában és nézzétek, milyen sóvárogva néz rá.
- Jani, mi olyan elfogadó, befogadó, megértő népek vagyunk, nekünk nem kell magyarázkodnod. Tényleg. És el tudjuk képzelni, hogy milyen lehet a ka-pu-zá-rá-si pá-nik.
- Nem értem, miért nyafogsz, ez egy prémium kategóriás kocsi, Te meg itt nyávogsz, nem is örülsz neki. Egy csomó ember összetenné a két kezét egy ilyen kocsiért.
- Pedig mindig is arra vágytam, hogy BMW-s paraszt lehessek. De tényleg, most már emlékszem, hogy gyerekkorom óta volt egy feszítő érzés, itt, mélyen, belül, amit eddig elfojtottam, és szinte már fájt, aludni se tudtam tőle, hiányzott valami az életemből, de amióta megvan ez a kocsi, végre felszabadult vagyok, elmúlt a görcs és kiengedhetem magamból a parasztot. És ezt is Neked köszönhetem.
- Ha nagyon gáz, hétköznapokon járok majd én a BMW-vel, Te viheted az Audit..
- Jó. Úgyis én kelek korábban, én választok reggel kocsikulcsot.
- Nem szoktam bunkó lenni, 15 év alatt egyszer sem fordult elő, hogy kihasználtam volna, ha olyan ígéretet tettél, amit ott, akkor azonnal megbántál, de ezt, hogy Te jársz a BMW-vel, ezt kitaposom belőled. Most az egyszer, kíméletlenül behajtom rajtad. Bocs.
- De most tényleg. Pont egy BMW-t? Figyelj, ha nem szeretsz már, azt normálisan is el lehetett volna mondani.
- Jöttetek a kocsiért?
- Nem. Én csak azért jöttem, mert valakinek haza kell vinni az Audit.
- A téligumi szettet nem tudom utánatok vinni, majd gyertek el érte valamikor.
- Tehát vettél egy olyan kocsit, amibe nem fér be 4 gumi?? Jó csere volt.
- Na, megszoktad már? Megszeretted a kocsit?
- Nem értem a kérdést. Elmagyarázom, hogy milyen ez, csak hogy értsd. Amikor az Audit vezettem, hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy a többi autós jól megnéz a kocsiban. Ez annak volt köszönhető, hogy azt nyilván senki nem nézi ki belőlem, hogy alanyi jogon van egy Q7-esem. Tehát valakinek a nője vagyok, akinek Q7-ese van. És láttam a fejeken ezt a "mit tudhat ez a nő.." arckifejezéseket. Én ehhez viszonylag hamar hozzászoktam és ilyenkor vissza szoktam bólogatni, hogy "igen, ez vagyok én, ez van". És már nem is zavar. Ehhez képest, most átültettetek egy BMW-be, degradálva engem sima"ott egy nő a BMW-ben"-né.
- És, mi ezzel a gond?
- Az, hogy még a pornóskurva életérzéssel is hamarabb tudok azonosulni, mint a BMW-s parasztéval.
- És, milyen az autó?
- Komoly gondok vannak vele. Például sehol nem találom benne a napfénytetőt.
szerda, május 30, 2018
A nap kommentje
Bihari Viki fb oldalán megjelent egy poszt arról, hogy az íráskurzuson megismert egy domina lányt. Viki pár sorban leírja, hogy milyen ennek a lánynak a kapcsolata a férfiakkal, hogyan is kell elképzelni egy dominát. Kb így: "Namarmost ez ugy nez ki, hogy a domina az nem hancurozik a Jozsival hanem felhivja mondjuk hajlani háromkor hogy Jozsi, most átjossz ablakot pucolni es közben hozol nekem somlóit dupla békönnel es Jozsi jön!...Ja es az a durva, most kapaszkodj meg, hogy állitolag ez a Jozsinak is jo! Mert ő egész nap várja hogy hivja az úrnő! "
A nap kommentje Ágnestől: "Ezt már megint elb@sztam... itthon én vagyok Józsi. "
A nap kommentje Ágnestől: "Ezt már megint elb@sztam... itthon én vagyok Józsi. "
csütörtök, március 08, 2018
A férj éppen hazaér:
- Te ismerős vagy nekem.
- Öö.. Maga mit keres a házamban??
- Öö.. Én címre jöttem!
- Ja! Akkor a szőke kolléganője is itt van? Mert kettőt rendeltem.
- =(
- Öö.. Maga mit keres a házamban??
- Öö.. Én címre jöttem!
- Ja! Akkor a szőke kolléganője is itt van? Mert kettőt rendeltem.
- =(
kedd, február 20, 2018
Alternatív CV
40 év után ezeket tudom felmutatni:
Mindig köszönök a biztonsági őrnek postásnak, portásnak, takarítónőnek, és különösen nagy empátiával tekintek a Tesco pénztárosokra.
Soha nem ittam még kávét. Sose voltam részeg.
Nem tudok hazudni. Eleinte még előfordult, hogy próbálkoztam, de ma már bölcs vagyok.
Többnyire betartom a KRESZ szabályait. Soha nem parkolok tiltott helyen, és nem hajtok gyorsan. Sőt, annyira higgadtan vezetek, hogy nagyon meglepődnék, ha meghallanám egyszer a saját autómat dudálni. Az elakadásjelzőt is kizárólag köszönöm-nek használom.
Autók tekintetében igazán nem vagyok válogatós, de ezüst színű, népszerű modellel nem vagyok hajlandó járni, mert azt különösen hosszan keresném a nagy Tesco parkolójában.
Nagyon ciki velem moziba menni. Nekem ott nem a popcorn a szériatartozék, hanem a zsebkendő. A himnuszon is mindig elérzékenyülök. A "hozz rá víg esztendőt" sornál tuti, hogy elcsuklik a hangom. De néha már a ""bőséggel"-nél is.
Lojális vagyok a munkáltatómhoz. Még akkor is, amikor azt már semmi nem indokolja.
Nem ismerem a szomszédaimat. Névről se. Viszont bármikor ellapátolom a havat előlük is, csak beszélgetni ne kelljen velük.
Nem nézek tévéműsorokat. Ami rendkívül fontos vagy vicces, azt megnézem az interneten.
Néha nem érzékelnek a fotocellás ajtók. Még terhesen se. Néha pedig le tudom kapcsolni az utcai villanypóznák fényét ha közel megyek hozzájuk.
Soha nem élvezetből főzök. Mindig csak szükségből. És csak ha muszáj.
Előre félek minden változástól. Nem szeretek új autót vezetni, félek megismerni és megszokni új dolgokat. És tulajdonképpen embereket is. Alapvetően nem akarom megismerni a komfortzónámon kívüli világot.
Szeretek temetőben sétálni.
Kevés barátom van, de velük 5-6 év kihagyás után is onnan tudom folytatni a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk.
Gyerekkoromban soha senki nem mondta, hogy lehet belőlem valaki. Nem is lett. 5 évet vesztegettem el egy olyan végzettség megszerzésére, amit soha, 1 percig se használtam. De legalább nem több, mint 5-öt. Sokáig stewardess akartam lenni, de persze nem lettem. Viszont azóta is vonzanak a repülőterek.
Igyekszem nem feladatként tekinteni a gyereknevelés feladatára. Néha már szokott sikerülni.
Többször hitték már azt, hogy a gyerekeim bébiszittere vagyok.
A gyerekeknél az anyja neve rovatba még mindig a saját anyám nevét írom. A játszóházban mindig én is ugrálok a trambulinon.
Sokkal kerekebbnek érzem az életem, amióta elfogadtam, hogy majd akkor fogok tudni nyugodtan enni és napközben sorozatot nézni, amikor a gyerekek már elköltöztek otthonról.
Mindig van olyan cipőm a szekrényben, ami hordhatatlanul kényelmetlen. Viszont gyönyörű!
Alapvetően kerülöm a luxust és a feltűnő dolgokat, de amióta néha egyedül ülök a nagy Audiban, megtanultam hálásan fogadni a többi autóstól a "mit tudhat ez a nő.." arckifejezéseket és olyankor lassú mozdulattal tolom fel az orromra a Ray-Ban-t.
Az utóbbi időben már elég érettnek érzem magam ahhoz, hogy rózsaszín parókát hordjak szilveszterkor.
Jól esik, ha azt mondják, hogy nem látszik rajtam a korom. És ha a jegypénztárban megkérdik, hogy teljes árú jegyet kérek-e. Nem érzem magam 40 évesnek, 22 vagyok, 18 év extra tapasztalattal.
A családomon kívül más közösségben (iskolában, munkahelyen) soha nem éreztem azt, hogy teljesen oda való tag vagyok. Valahogy mindig kilógok a sorból. Vagy inkább be se állok oda. Ez nézőpont kérdése.
#40vagyok #BoldogVagyok
Mindig köszönök a biztonsági őrnek postásnak, portásnak, takarítónőnek, és különösen nagy empátiával tekintek a Tesco pénztárosokra.
Soha nem ittam még kávét. Sose voltam részeg.
Nem tudok hazudni. Eleinte még előfordult, hogy próbálkoztam, de ma már bölcs vagyok.
Többnyire betartom a KRESZ szabályait. Soha nem parkolok tiltott helyen, és nem hajtok gyorsan. Sőt, annyira higgadtan vezetek, hogy nagyon meglepődnék, ha meghallanám egyszer a saját autómat dudálni. Az elakadásjelzőt is kizárólag köszönöm-nek használom.
Autók tekintetében igazán nem vagyok válogatós, de ezüst színű, népszerű modellel nem vagyok hajlandó járni, mert azt különösen hosszan keresném a nagy Tesco parkolójában.
Nagyon ciki velem moziba menni. Nekem ott nem a popcorn a szériatartozék, hanem a zsebkendő. A himnuszon is mindig elérzékenyülök. A "hozz rá víg esztendőt" sornál tuti, hogy elcsuklik a hangom. De néha már a ""bőséggel"-nél is.
Lojális vagyok a munkáltatómhoz. Még akkor is, amikor azt már semmi nem indokolja.
Nem ismerem a szomszédaimat. Névről se. Viszont bármikor ellapátolom a havat előlük is, csak beszélgetni ne kelljen velük.
Nem nézek tévéműsorokat. Ami rendkívül fontos vagy vicces, azt megnézem az interneten.
Néha nem érzékelnek a fotocellás ajtók. Még terhesen se. Néha pedig le tudom kapcsolni az utcai villanypóznák fényét ha közel megyek hozzájuk.
Soha nem élvezetből főzök. Mindig csak szükségből. És csak ha muszáj.
Előre félek minden változástól. Nem szeretek új autót vezetni, félek megismerni és megszokni új dolgokat. És tulajdonképpen embereket is. Alapvetően nem akarom megismerni a komfortzónámon kívüli világot.
Szeretek temetőben sétálni.
Kevés barátom van, de velük 5-6 év kihagyás után is onnan tudom folytatni a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk.
Gyerekkoromban soha senki nem mondta, hogy lehet belőlem valaki. Nem is lett. 5 évet vesztegettem el egy olyan végzettség megszerzésére, amit soha, 1 percig se használtam. De legalább nem több, mint 5-öt. Sokáig stewardess akartam lenni, de persze nem lettem. Viszont azóta is vonzanak a repülőterek.
Igyekszem nem feladatként tekinteni a gyereknevelés feladatára. Néha már szokott sikerülni.
Többször hitték már azt, hogy a gyerekeim bébiszittere vagyok.
A gyerekeknél az anyja neve rovatba még mindig a saját anyám nevét írom. A játszóházban mindig én is ugrálok a trambulinon.
Sokkal kerekebbnek érzem az életem, amióta elfogadtam, hogy majd akkor fogok tudni nyugodtan enni és napközben sorozatot nézni, amikor a gyerekek már elköltöztek otthonról.
Mindig van olyan cipőm a szekrényben, ami hordhatatlanul kényelmetlen. Viszont gyönyörű!
Alapvetően kerülöm a luxust és a feltűnő dolgokat, de amióta néha egyedül ülök a nagy Audiban, megtanultam hálásan fogadni a többi autóstól a "mit tudhat ez a nő.." arckifejezéseket és olyankor lassú mozdulattal tolom fel az orromra a Ray-Ban-t.
Az utóbbi időben már elég érettnek érzem magam ahhoz, hogy rózsaszín parókát hordjak szilveszterkor.
Jól esik, ha azt mondják, hogy nem látszik rajtam a korom. És ha a jegypénztárban megkérdik, hogy teljes árú jegyet kérek-e. Nem érzem magam 40 évesnek, 22 vagyok, 18 év extra tapasztalattal.
A családomon kívül más közösségben (iskolában, munkahelyen) soha nem éreztem azt, hogy teljesen oda való tag vagyok. Valahogy mindig kilógok a sorból. Vagy inkább be se állok oda. Ez nézőpont kérdése.
#40vagyok #BoldogVagyok
kedd, január 16, 2018
hétfő, január 15, 2018
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
