Bömbi

Tegnap Bömbi full wellness csomagot kapott tőlem. Kapott benzint, samponos csutakolást, hasvakarást, meg még egy nanoviaszos bizbaszt is, mert már elég rondán nézett ki. És mert megérdemli.

így alakul a kapcsolatunk mostanában.

A probléma

Jelenleg az a legnagyobb problémám az életben, hogy KG nem bírja kinyitni a kocsi ajtaját reggel, amikor családilag be akarunk szállni. Ez most annyira aktuális és nagy fontosságú, hogy egy egész bejegyzést szentelek neki. Íme.

Amíg nem volt ennyire szupermodern autónk, minden a legnagyobb rendben volt, reggel ki kellett riasztani és/vagy kinyitni kulccsal a kocsit ahhoz, hogy bármelyik ajtaja kinyíljon. Egyszerű a téma. Addig legfeljebb az volt a gondom az autóba való beszálláskor, hogy KG a zuhogó esőben, hóban, fagyban is csak akkor nyomta meg a riasztó gombját, amikor ő (!) odaért a kocsihoz. Én meg addig esetenként vártam türelmesen. Ezt még el tudtam viselni, bár néha nehezen. Ezt azért mostmár be kell valljam.

Mostanra a helyzet tovább fokozódott. A szupermodern autó érkezésével a reggeli rutin megváltozott: a start/stop rendszerű autónak semmit nem kell nyomni, a kulcsot közelben (zsebben, táskában) tartva egyszerűen ki kell nyitni az ajtót. Eddig piskóta.

KG viszont ahhoz van szokva, hogy egyedül indul útnak reggelente, és amíg bepakol a csomagtartóba, addig csak a csomagtartó ajtaja nyílik, az oldalajtók meg akkor, amikor odalépett a kilincshez. És ez a probléma. Ha bármi miatt (egy váratlan hétvége, vagy be nem tervezett össznépi családi utazás) mindannyian együtt szállnánk be az autóba, KG szemrebbenés nélkül hátramegy, kinyitja - érintéssel - a csomagtartót, amíg mi, többiek állunk az oldalajtók mellett némán, és gondterhelten, vigyázó szemeinkkel végigkövetve, hogy KG a bepakolás hány %-át abszolválta eddig, és mennyi ideig tarthat még, amíg 1) befejezi és az ajtókhoz lép, 2) észreveszi, hogy másik 4 ember tanácstalanul toporog a kocsi mellett.

Egy éve van meg a kocsi. Szóltam neki egyszer. Kedvesen. Finoman. Szóltam neki kétszer. Még mindig kedvesen. Háromszor. Erőltetett kedvesen. Azóta elteltek hetek, hónapok, és még mindig, minden induláskor állunk a kocsi mellett, amíg pakol.

Már a gyerekek is észrevették szerintem. Én mostanra nem tudok nem pofákat vágni, de még mindig igyekszem a lehetőségekhez mérten kultúráltan előadni, például elfordulok, hogy ne lássa. Nem tudnék a lelkébe taposni azzal, hogy ötvenkettedszer is előadom ugyanazt az ötletemet. Hogy nyissa már ki a fenébe az EGÉSZ kocsit, mielőtt elkezd belepakolni, a jóégáldjameg!

Furcsa érzés ez, mert egyébként KG kifejezetten intelligens és gyors észjárású szokott lenni, nekem hónapokig fejtörést okozott, hogy vajon én vagyok-e túl nagy igényű, meg hálátlan, de mostanra biztosra mondom, hogy nem az én rendszeremben van a hiba.

Ez jelenleg a legnagyobb problémám az életben. Hála KG-nek. A jó ég áldja meg érte.