Utólért az eperszezon. Amióta a kezdeti nehézségek után újabban nem csak eper színű, hanem eper ízű eperhez is hozzá lehet jutni Pesten, azóta boldog vagyok. (kicsit sokat írom a napokban, hogy 'boldog vagyok', ezen el kell gondolkodnom majd.) Szóval eszembe jutottak a 7 évvel ezelőtti események, amiket ezúton írásba is adok.
1999 nyarán Angliába mentünk, farmgyakorlatra. Nem volt kötelező, de annyira semmit nem csináltunk az egyetem alatt, hogy muszáj volt valamivel feldobni a hangulatot. 5-en voltunk: 4 lány és 1 nem lány. Gy miatt nem mehettünk repülővel, mert félt a repüléstől (...), emiatt azóta is neheztelek rá, de a többi bűne mellett ez az apró régi már gyakorlatilag feledésbe merült. Hát busszal mentünk. 26 óra oda, és 26 óra vissza. Nem kívánom senkinek.
Mindegy, messze voltunk a civilizációtól, de közel az eperültetvényhez ('strawberry fields forever'), és az ukránokhoz , a lengyelekhez, valamint a kedvenceinkhez, a lengyelekhez. Lakókocsiban sosem laktam azelőtt, pláne 10 héten keresztül, és a mobil vécéket se sírom vissza, viszont örülök, hogy nem kaptam el semmi fertőző nyavalyát.
A feladat: eperszedés. Hosszú sorokban kígyóztak az eperpalánták, kaptunk kiskocsit, meg térdvédőt és elindítottak egy-egy delikvenst a sor két végéről, egymással szemben. Aztán az nyert, aki előbb. Nagyon profi ültetvények voltak. Szénával volt borítva minden második sor, abban toltuk a kocsit, a páratlan sorokban pedig öntözték a növényeket. Bámulatos. Mindenkinek volt egy sorszáma, a teli kosarakba azt kellett beletenni kis cetlin, az után kaptuk a fizetést minden héten, amit a közeli Tescoban volt alkalmunk elkölteni ételre és alkoholra. (Életemben nem ittam annyit, mint akkor. ) Szóval az eperszedőkön kívül dolgoztak ott ládahordók is, ők szedték össze a frissen szedett epret a sorok között, amit gyorsan összeraktak, és egy-két Ford Transporter vitte őket a 2 km-re lévő hűtőház felé. A friss gyümölcs szedés után 1 órával már a hűtőházban volt.
Persze a megterhelő munkához egyikünk sem volt hozzászokva, esténként nehezen ment a kiegyenesedés, fájtak a térdek, nyilalltak a derekak, és sorolhatnám. De a jókedv nem hagyja el a jó magyart, még egy lakókocsiban sem, az english countryside legtávolibb sarkában sem. Hamar a tábor kedvencei lettünk. Szerettük volna megismerni a többieket. Az ukránok nem nagyon érdekeltek, ők megélhetési eperszedők voltak, robotoltak reggeltől estig, egy szót nem szóltak senkihez, az összes eperszedő bajnok közülük került ki, de a nap végén derékszögben tartott háttal cammogtak el a lakókocsijukig. Aztán megtudtuk, hogy közülük a legtöbben az itteni, 4 hónapos munkájukkal tartják el az egész családot. Ősszel hazavisznek minden pénzt, ami megmaradt, aztán abból húzzák ki tavaszig, akkor jönnek újra.
A lengyelek voltak a legközelebb hozzánk, kultúrában és életszemléletben egyaránt. Közülük választottunk ki minden héten egy nyertest, ő volt a hét vendége a magyar lakókocsiban. Szerdán volt a bevásárlónap. Vittek minket szervezett buszjáratokkal a közeli Tescoba. Ott bevásárlás egy hétre, alkoholbeszerzés 1-2 napra. (több hely nem volt a buszon.) Hazatérve a shopping túráról vacsorát adtunk a vendégnek. Aztán ittunk és kártyáztunk hajnalig.
Imádtak minket. Hamar híre ment a magyar vendégszeretetnek és mivel közülünk többen is beszéltek angolul (az ukránok tehát nem csak a munka miatt nem szóltak soha egy szót sem senkihez), pár hét után már vadidegenek is a keresztevünkön szólítottak minket és hangos jóreggelt-ek szálltak a hajnali epermezők felett. Tanítottuk őket magyarul. Leginkább L tanította a lengyel fiúkat magyar nyelvű, figyelemfelkeltő udvarló szövegekre, pl: 'Add ide a teli ládádat, Angyalkám', amit kifejezetten sokszor hallgattunk munka közben, de az alapkifejezések (igen, nem, jóreggelt, szia, eper, láda) hivatalos nyelve is a magyar lett egy idő után.
A munka fárasztó volt, a fizetésünket csokis kekszre és alkoholra költöttük, de jól éreztük magunkat. Aztán eltelt 10 hét és hazaküldtek minket. A magyar nagyon problémás nemzet, legalábbis az angolok szerint. Gyakran kértük, hogy hetente egynél többször ürítsék a mobil vécéket, mert már nem lehet
bemenni, meg azt is nehezményeztük, hogy mosógép csak a másik táborban van, és 30 percet kell gyalogolni oda a koszos ruhákkal, aztán 45-öt vissza, a teregetésre váró, vizes, tiszta ruhákkal. Ilyesmi az ukránokkal sosem fordult elő. (Azóta sem érdekel, hogy pl ők hova jártak vécére..)
Szóval hazajöttünk. Várt minket egy napfogyatkozás, amit azért még együtt töltöttünk, mert 10 hét után furcsa lett volna hirtelen egyedül lenni, ágyban aludni, higiénikus vécére ülni, szóval nem lehetett mindent egyszerre, de a kaland megvolt.
