Érd és Környéke Víziközmű Kft. Ez az a hely, ahol legutóbb könnyesre röhögtem magam.
Egy telefonbeszélgetéssel kezdődött:
- Jó napot kívánok. Ingatlan adásvétel után szeretnék közüzemi szerződést kötni. Mit vigyek magammal?
- Adásvételi szerződést és jegyzőkönyvet.
- Oké. Hol találom Önöket?
- Hát, itt a Rendőrség mellett.
- Oké, de melyik városban? (23-as körzetszámmal számos település indul Bp környékén)
- Ja, hát itt, Érden.
- Akkor tudna mondani utca házszámot? Érden nem tudom, hol a rendőrség.
- Felső utca, mondom, itt a rendőrség mellett.
Ezen a ponton elbizonytalanodtam, hogy a felső utca domborzati viszonyra utal-e valamilyen formában, vagy Felső utcának hívják, de nem mertem rákérdezni, éreztem, hogy jobb, ha nem.
- És házszámot tudna mondani?
- ... MARIKA, MI ITT NEKÜNK A HÁZSZÁM?? - ordít egy kolléganőjének. - Nem tudom, de megtalálja, mondom, itt vagyunk a rendőrség mellett.
- Köszönöm. És várjon, ne tegye le, mondja meg legyen szíves, hogy meddig vannak nyitva.
- Hát, 8ig.
- Minden nap?
- Nem, csak ma.
- És a többi napon?
- fél 3ig. Pénteken zárva.
Ilyen előzményekkel látogattuk meg a hétfőn 8ig nyitva tartó ügyfélszolgálati irodát. 7 körül érkeztünk, egy nagyhangú pénztáros hölgy rohangált az ügyfélváróban és valami nőitáska biznisz után próbálta kinyitni (!) a frissen vásárolt darabot. Persze sikertelenül. Állati vicces próbált lenni közben, amit mi megrökönyödéssel, a kollégái nevetve fogadtak: eleinte nem tudtuk, hogy ők is ezen a vonalon mozognak, vagy csak udvariasságból nevetnek. Később fény derült mindenre.
10-15 percet vártunk, amíg 4 különöző ablaknál is ügyfél nélkül üldögélő munkatársuk közül az egyik szólított. Közben a pénztáros folyamatosan szórakoztatni próbálta a közönségét.
Leültünk, én rutinosan elővettem az iratokat és az okmányaimat, mindent, amire szükség lehet. Az ügyintéző lány is rutinosan kezdett dolgozni, csak a műkörmei zavarták kissé a gépelésben, de ez sem ritka, már kezdtem bízni a gyors ügyintézésben.
Aztán elém rakott egy olyan átírótömbszerű füzetet, amilyet utoljára gyerekkoromban láttam, abban kellett nekem kézzel kitölteni a személyi adataimat. Utána lapozott a füzetben kb 10-et és oda kért egy aláírást. Kezdtem összezavarodni: miafrancvan?
Közben G a szokásos, napszemüveges öltözékében az ügyintéző lányt nézte egyre szigorúbban, meg persze a pénztáros sztorijait hallgattuk megállás nélkül, amik egyre kínosabbak voltak. G nem szólalt meg, nem is nevetett, amit én baljós előjelnek tekintettem, belőlem már akkor fel-feltört a röhögés, persze csak kínomban, de attól egyre jobban féltem, hogy egyszer G megszólal..
A lány kezdte zavarban érezni magát, talán attól, hogy G nézi szúrós tekintettel, vagy talán attól, hogy ő is érezte, a pénztáros produkciója tényleg kínos.
Aztán megkérdezte, hogy mi a lakcímünk irányítószáma. Mondtam neki a számot, anélkül, hogy rávilágítottam volna: azon a rohadt átadás-átvételi jegyzőkönyvön ott van a teljes lakcím, irányítószámmal együtt. De nem akartam bunkó lenni.
Elkérte a személyi igazolványomat. G ezt is csendben hallgatta, egy arcizma se rezzent. Én odanyúltam az asztalon kikészített irataimhoz és hang nélkül egy centivel közelebb toltam őket a lányhoz. Elnézést kért, még jobban zavarba jött, én erre se reagáltam, csak néztem G-t a szemem sarkából, hogy meddig bírja. És hogy röhögni fog, vagy ordítani.
A lány elment fénymásolni, közben megkérdeztem G-t, hogy érzékeli-e az enyhe színárnyalat különbségből eredő játékosságot a falakon. Azt mondta, nem. Javasoltam, hogy vegye le egy pillanatra a sötét napszemüveget és nézzen körbe. A falakra 2 rémes árnyalatot festettek egymás mellé: a kékeszöldet, ami inkább kék, mint zöld, meg a kékeszöldet, ami inkább zöld, mint kék. Az egyiket a függőleges falrészekre, a másikat az ajtó- és ablakkeretekre, nagyon merész elképzeléssel. Gábor bólintott és visszatolta a szemüvegét a szemére.
A kislány visszajött. Elkezdte kitépkedni az átírótömbből a páratlan oldalszámúakat. Abból lett nekem közüzemi szerződés, az első oldalon az adataimmal, az utolsón az aláírásommal. A lány megköszönte a türelmünket, rávilágítva arra, hogy a tömb végéből egyre nehezebb kitépni a lapokat, majd elköszönt.
Én ültem tovább, rutinosan.
- És mikor kell óraállást jelenteni?
- Nem tudom, mindjárt megnézem. (...) Páros hónap utolsó hetében.
- Köszönöm. És milyen telefonszámon?
- Keresem azt is. Ezen.
Gondolataink a távozás után:
1) valószínűleg a nagyhangú pénztárossal beszéltem telefonon.
2) vajon hány táskát használt el a középkorú pénztáros hölgy, mielőtt egy szabvány kinézetű, szegecses műbőr táska kifogott rajta. Tippre évente legalább egyet, de ki tudja.
3) hogy lehet, hogy 2010-ben van még olyan közműszolgáltató, ahol átírótömbben készül a szerződés, vagy ha van is ilyen, akkor meg mi a francnak oda számítógép? és egyáltalán: mit jegyzett fel akkor a számítógépbe? vagy csak nyomtatójuk nincs?
4) az Érd és környéke Víziközmú Kft vajon hány faluban szolgáltat? 4 vagy esetleg 5? marha nehéz lehet megjegyezni 5 irányítószámot, ahonnan az ügyfelek érkeznek..
5) láthatóan az érdeklődő telefonáláskor nem csak egy, kiemelkedően ostoba ügyintézőbe botlottam, hanem ide eleve így válogatják a munkatársakat. Azzal, hogy beléptünk, kb a duplájára nőtt az IQ odabent, pedig rajtunk kívül legalább 10en voltak.
