Terítéken az esélyegyenlőség

Mióta gyerekem született gyakran érzem mozgásomban korlátozva magam. Terhes koromban, főleg a vége felé például az is megfordult a fejemben, hogy nekem is kijár a külön parkoló a bevásárlóközpontokban, hogy ne kelljen annyit gyalogolni a hőségben 8 kiló plusz súllyal és bedagadt bokával. Még a nekem járó táblát is megálmodtam, olyat akartam, mint a kerekes székes tábla, csak nekem a hasamon lett volna a nagy karika, nem a fenekem alatt.

De félre a tréfával, komoly dolgok következnek: ma el kellett mennem az Erste Bank Andrássy úti fiókjába, méghozzá személyesen. Hogy miért húzódik a lakásom eladásából származó utolsó (nem kevés) forintok begyűjtése februártól júniusig, az megér egy külön történetet, de most koncentráljunk a bankfiókra. Mikor megláttam a bejáratot, hirtelen átjárta a szívemet egy olyan földöntúli, bizsergető érzés, mintha magát Elvist látnám magam előtt: azt hiszem, megtaláltam a főváros utolsó akadálymentesítés nélküli bankfiókját. Egyszóval kivételesnek éreztem magam. Még az is megfordult a fejemben, hogy most rögtön elkezdek kiabálni: 'Emberek, itt egy bankfiók, ahová képtelenség bejutni, hiszitek Ti ezt?', de inkább hagytam, a babakocsi nélküliek valószínűleg nem érzik át a helyzet jelentőségét.

Nem akarom hosszan fejtegetni, hogy a bankoknak miért érdeke, hogy az ügyfél fizikai valójában meg tudjon jelenni a fiókokban. Szóval álltam ott értetlenül, és a korai örömöm után hamar a döbbenet lett urrá rajtam, mivel egy aláírt nyilatkozatot kellett átadnom az egyik ott dolgozó alkalmazottnak. Na, vázolom a helyzetet: ott állok én, kezemben a babakocsi, benne a gyerek. Kisebb szintkülönbségek nem szoktam rám ijeszteni, egy-egy lépcsőfokot könnyen meg lehet játszani a kocsival, de kettőt egyszerre csak úgy, ha megemelem. Az se gond, ha van elég hely, mert a csípőmre emelve simán elmegyek vele a szomszéd kerületig is akár, de ha egy szárnyas ajtónak csak az egyik oldala van nyitva, ott nem férünk be. Ráadásul dupla bejárati ajtó van felszerelve, gondolom, biztonsági okokból. Gyors helyzetfelismerő képességem birtokában arra jutottam, hogy egy módon tudnék ide bemenni: ha az egyik kezemmel kinyitom a külső ajtót és nyitva is tartom magam előtt, miközben a második és harmadik kezemmel felemelem magam előtt (!) a babakocsit, úgy mellkas magasságig, és a negyedik kezemmel a belső ajtót is kinyitom magamnak, és nyitva is tartom, amíg beérek. Ezzel nem próbálkoztam meg, lezártam a babakocsit és benyitottam a fiókba, hogy a biztonsági őr segítségét kérjem.

Jött is, és nagyon segítőkésznek bizonyult. Elmondtam, hogy kihez jöttem, és mivel nem volt alkalmuk eddig akadálymentesíteni a terepet, kérem, hogy a munkatársa fáradjon le és vegye át tőlem a papírt itt az utcán, mert a gyereket se fogom magára hagyni az Andrássy úton. A kedves úr húzta nagyon a száját, hogy hát nem kéne, nem kéne, majd kibökte, hogy a célszemélynek se kellene nagyon ugrálni a lépcsőkön lefelé, ha nem muszáj, mert ő meg terhes, és minek ugráltassuk feleslegesen. Agyrém. Szóval még lift sincs odabent.

Áthidaló megoldásként azt találtam ki, hogy a biztonsági őr úr vegye magához a nyilatkozatomat és adja a célszemély kezébe, ha már az Erste vezetősége hadilábon áll az építőiparral, és nem válik lehetővé, hogy az ügyfél eljusson az alkalmazottakig. Pedig én az utcán is hajlandó lettem volna boltolni, ha már egyszer ragaszkodtak hozzá, hogy odamenjek személyesen. Hát, sajnálom. És üzenem az Erstének, hogy most már nagyon várom a pénzt is. De ha akarják, építsenek belőle rámpát, mit bánom én.