Igaz, hogy még mindig a padsor szélén ülök, és magam mellé teszem a táskámat azt elkerülendő, hogy bárki oda tudjon ülni, de a magam módján már barátkozom a csoporttársaimmal. Jogvizsga előtt például már beszélgettem is velük. Tegyük hozzá, azért, mert kénytelen voltam. 8 órát töltöttem velük egy légtérben.
Viszont sokat figyelem őket. Kialakultak mostanra kisebb csoportok, pszeudo-baráti társaságok, és vannak magányos farkasok is, nem olyanok, mint én, hanem amolyan mindenkifigyelmétfelhívommagamra típusú egyedek, kirívó viselkedéssel, akik nem olvadnak bele holmi érdekcsoportokba. Na, őket mindenki ismeri már.
A vállalatgazdaságtan órának kifejezetten csapatépítő hatása volt, a butaszőke mindenkinél kicsapta a biztosítékot, gyakran kerestük egymás pillantását, tudatva egymással, hogy nem vagyunk egyedül bicskával a zsebben.
A jog meglepően világos, közérthető volt, a fiatal srác mindannyiunk tetszését elnyerte, egyesekét különösen. Van egy világosvörös nagyhullámos hajú fiatal lányka, aki gyakran hallatta hangját az órán, kérdezett okosságot, butaságot, csak a sráccal beszéljen. Óra előtt, órán, szünetben, óra után, mindegy. Ő volt a második, aki miatt gyakran cseréltünk nyugtató pillantásokat az érzékenyebb társaimmal. A kis vörös minden jog órán feltűnt, pedig addig szinte sose láttuk.
A pénzügy tanárunk egy középkorú, alacsonyabb, pocakosabb, ámde hasonlóan jóhumorú és jó pedagógusi képességekkel megáldott hapsi, aki iránt érdekes módon egy középkorú, alacsonyabb, teltebb idomokkal mozgó hölgynek támadtak csillapíthatatlan vonzalmai. Talán hozzá se kell tennem, lerohanja szegény pasit még óra előtt, elviszi magával dohányozni, óra alatt is nagyon aktív, mindig kész a házifeladata, szünetben sem hagyja békén és óra után ők hagyják el utoljára a termet. A kis vörös a pénzügy órákra ritkán jár.
Nem tudom, miért tartom viccesnek a jelenséget, amikor ez a legtermészetesebb dolog a világon. Mindenesetre szórakoztató.
Szóval a többiek beszélgetéseiből mostmár sok embert megismertem. Főként lányokról és asszonyokról van szó. A könyvelőtanfolyamon a hapsik csendben ülnek a hátsó sorban. Mienk a főszerep. Szóval van egy 7 hónapos terhes kismama, aki rendületlenül bejár órákra, hóban, sárban, hőségben egyaránt. Van egy hallássérült lány, akivel egy tolmács is érkezik minden órára. Néha azon kapom magam, hogy nem a tanárt nézem, hanem a tolmácsot, aki szintén szemben ül velünk. Hallgatom a tanárt és a tolmács szájáról leolvasom, amit ő tolmácsol. Van egy hiperaktív középkorú csaj, aki kb 20 évet akar letagadni az öltözködésével, a viselkedésével, és a zöld műkörmeivel. Neki soha semmi nem jó, minden apróságra rákérdez, amivel jogszabályokat lehet esetleg kikerülni, mivel simlis részlet érdekli. Legszivesebben lelőném néha. De asszem mások is. A leginkább az irritál, amikor óra alatt veszi fel a telefonját, és teljes hangerővel közli a hívó féllel, hogy 'Órán vagyok, majd visszahívlak, szia.' A vörös is folyton hangosan közli minden baját, és ő se tudja lehalkítani a telefonját. Ez valami népbetegség lehet, úgy vettem észre.
Van egy 50-es nő, aki a tanfolyam kezdetén, februárban bőrnadrágban járt az órákra. Világító piros rúzst használ, és veruzavékony a szemöldöke. Őt eleinte tuti szado-nak néztem, de ahogy kitavaszodott, egyre visszafogottabb ruhákban jelenik meg, és nagyon kedves mindenkihez. Nekem mindig külön szokott köszönni.
Aztán ül előttem 2 lány, akik barátnők lehetnek, de nem ugyanott dolgoznak. Mindig megbeszélik a munkahelyi problémáikat. Ismerem az egyikük összes kollégáját. Velük mindig történik valami említésre méltó. 30 körül vannak, és az öltözködésük alapján szuburbánok.
Van 2 csoport, akik mindenben segítik egymást, az egyik a vidám lányok csoportja, (lányok alatt értsük most az 50 éveseket is), ők mindenen tudnak nevetni, együtt készülnek a vizsgákra, nem stresszelik agyon magukat, és eddig jól is teljesítettek. A másik az aggódó lányok csoportja. Ők mindent szigorúan vesznek, minden nehéz, meg bonyolult, és nevetnek ugyan a kínjaikon, de az nem annyira vicces, és általában miattuk áll az óra, folyton kérdeznek. Aztán úgyse értik meg, de azért kitartóan megszakítják az órát, rendszerint bugyuta kérdéseikkel.
És ott van E, aki szintén 50 fölött van, és neki is folyton kérdeznie kell valamit, kb óránként, amitől többünknek körkörös mozgásba kezd a szemgolyónk, de róla csak jót tudok mondani, amióta a jog vizsgán elém rakta a kihúzott tételem puskáját, minden előzetes egyeztetés vagy kérés nélkül, ráadásul abban a pillanatban, amikor a fenekem elérte a szék ülőmagasságát. Meglepetésemben rutintalanul megköszöntem a puskát, méghozzá jó hangosan, amivel érthető módon azonnal felkeltettem a vizsgáztatók különös érdeklődését.
Tudjuk már, hogy ki van férjnél, ki nem, ki hogy készíti a padlizsánkrémet, ki fogyókúrázik, és ki nem, és ha igen, akkor milyen módszerrel. Óra előtt mindig lassan telik meg a terem, én kb fél órával előbb szoktam érkezni, és mindenki bevonulását megfigyelem. Ki köszön kinek, miről kezdenek beszélni, stb. Mindig mosolygok mindenkire. Csak ne üljenek mellém.
Eszter
15 éve
