Meg kellett látnom ma reggel egy fotót. Nekem szánta az alkotó. Bevillant tőle egy régi emlék, és egy régi elméletem arról, hogy nincs igazán olyan, h ezen a földön bizonyos emberek egymásnak vannak teremtve. Nők és férfiak. Férfiak és nők. Sokkal hihetőbb az a feltételezés, hogy a tökéletes partnerek láncot alkotnak egymás között, A-nak B, B-nek C, C-nek D, ésatöbbi, hiszen ha mindenki megtalálná élete párját, akkor egyszer csak beállna egy egyensúlyi állapot, az ultimate happiness, ami nem létezik. Szükség van ciklikusságra, ez tartja lendületben a játékot, az életet, az evolúciót, vagy nevezzük bárhogy.

Ettől lesz izgalmas minden nap, minden kapcsolat, sosem tudni, meddig tart, mikor lép ki egyik, vagy másik, amikor A helyett megtalálja C-t, és vált, vagy amikor A megpróbálja elhitetni B-vel, hogy ő igazából tisztára egy kiköpött C. Mindenki csak addig tart ki a másik mellett, amíg nem talál jobbat nála. Az élet igazságos. Csak néha kicsit fájdalmas.

Vérző szívű B-vel vagy C-vel senki nem tudja elhitetni, hogy lesz majd D vagy E. Vagy hogy F azért lépett le G-vel, mert vele sokkal boldogabb tud lenni, és ha szereted F-et, akkor nem kívánhatsz neki nála jobbat. A fájdalom elveszi mindenki eszét.

Ez az értelmezés magyarázatot ad arra is, hogy minden esetben, amikor C elhagyja B-t, akkor az miért hívja fel szükségszerűen és azonnal A-t. De így már ez is világos.

Ugyanez a láncbarendeződött elmélet feltételezi azt is, hogy minden párban csak az egyik fél érzi teljesnek a kötődést. A másik pedig csak nem találta még meg a saját végzetét. Így fűződnek végeláthatatlan szálak férfiak és nők között amióta világ a világ.