Gyöngyök

A TéO

Meglátogattam ma a szép elmékű iskolámat, ahol titkos harci feladatot kellett teljesítenem. Aggódtam a célterület megközelíthetősége miatt, de babakocsival is könnyen be tudtam menni az alagsori dékáni irodába, mert a terület akadálymenesítését megoldották, mióta nem jártam ott. Telefonos érdeklődés után, a kész tények birtokában érkeztem, hogy segítsenek.

A TO-s hölgy már nem a régi, frissített verzióval volt dolgom, de ő is pikk-pakk elintézte volna az ügyet. Ha nem lettek volna más jellegű akadályok. Kezdetnek beszólt, hogy 'nem fog az olyan gyorsan menni, mint ahogy azt maga gondolta'. Eszembe juttatva ezzel a régi egyetemi éveket, amikor hallgató koromban lekezelő, pökhendi, nagyképű stílusban küldtek el minket a TO-sok a francba a nyűgjeinkkel együtt. Én egy egyszerű, visszafogott 'semmi baj, jó lesz úgyis'-sal hárítottam az első támadást.

Azonban a hölgy nem volt rest, újra próbálkozott, és beküldte, hogy 'hogy lehet egy oklevelet elveszíteni, mondja már meg?'. Erre én mentegetőzés helyett oldalra döntöttem a 30 éves fejemet és ránéztem a szigorú 'öreg vagyok én már ehhez, ne próbálkozz kisanyám' tekintettel, ami - úgy tűnt - hatott, és a kézenfekvő, harmadik kérdést már nem tette fel. (Hogy mi a fenéért akarok én hirtelen egy másolatot a diplomámról, amikor minden jel szerint GYESen vagyok a fiammal). Hatásos voltam.

Azt már nem is részletezem, hogy az ügyintézés sikertelennek bizonyult, ugyanis a végzésem után telepítették a Neptun rendszert az egyetemen, amiben én így nem vagyok benne. Befizető csekket meg csak a Neptunból tudnak nyomtatni, de így ez most lehetetlen, üres csekkjük meg nincs. Volt a múlt héten 200 darab, de elfogyott. Vagy nem találják. Röpke negyed órás válságmegbeszélést követően 2 TO-s hölgy, meg egy pasas a dékáni irodából arra a megoldásra jutottak, hogy menjek vissza 2 hét múlva.

Szülinapi gyöngy

Boldog szülinapot Y!

(A mai nap tanulsága az, hogy aki gyertyákat akar tűzdelni a tortára, lehetőleg ne pont dobos tortát válasszon.)

Magyarázatok

Az előző bejegyzésben taglalt állapotomra egyébként nem találok magyarázatot. Nem okozhatja szülés utáni depreszió, mert majdnem 1 éve szültem és a depresszió alanya nem a gyerek, hanem az apa. Lehet fáradtság, vagy kialvatlanság. Ilyenkor az is eszembe jut, hogy ránk nézve kifejezetten káros lenne további gyerekeket vállalni, vagy esetleg úgy, hogy az első évben minden éjjel benyugtatózom, nehogy felébredjen kajáért. Vagy esetleg a nagyszülőknek kellene adnom őket az első 12 hónapra. Hogy örülnének..

Érdekes, hogy egész eddig azt gondoltam, a környezetemben élő párokhoz képest mi különösen szerencsések vagyunk. Van itt minden: válás, papucsférj, agresszívférj, sznobházasság, kényszerházasság, érdekházasság, hirtelen jött gyerek, vagy akár 4 éve tartó gyermektelenség, őőőrület. Én azt hittem, eddig, hogy nekem jó. De most megszállt valami.

Persze nekem se könnyű. Az ember 20-30 évig arra készül, hogy jön majd egy pasi, aki örömmel feleségül veszi, vesznek házat, kutyát, szül neki gyerekeket, aztán jóvan. Ehhez képest van egy elvált pasim, exnővel, gyerekkel, évekig utálkozó családtagokkal, alig akart feleségül venni, nincs házunk, nincs kutyánk, de van egy gyerekünk. Ilyen paraméterekkel a legtöbb ember már rég sarkon fordult volna. Sok szempontból kemény volt az elmúlt 3 év.

Aztán most megkapom, hogy nekem semmi nem elég. Köszi. Mert persze nekem semmit sem kell tennem, csak a gyerekkel foglalkozni, van hol laknom, ha ideiglenesen is, és mindenem megvan, amire szükségem van. A pasim mindenről gondoskodik. Aha.

Persze én még mindig bízom abban, hogy egyszer minden jóra fordul: kialakul egy végleges rend az életünkben, utólérjük magunkat, lesz egy lakásunk, meg miegymás. Talán az exnő tarsolya is kiürült, amiben a meglepetéseit tartogatta. Most már tényleg nincs más irány, csak előre.

Az, hogy régebben mennyit nevettem, csak akkor jut eszembe, ha a gyerekre nézek. Bezzeg ő mosolyog, helyettem is.

The bottom line is

Mit tegyek. Működne ez a dolog, működik is, és működhetne tovább a legutolsó percig. Én mégis kételkedem.

Eleinte jó ötletnek tűnt. Nem, eleinte nem értettem. A válása után azt vártam, majd én jövök. Aztán nem jöttem. Jöttek mások, sokan, be is számolt róla, nem értettem. Csalódott voltam. Aztán mondta, hogy jöjjek én, de nem értettem. Hanyadiknak? - gondoltam. Aztán jöttem. Eleinte jól alakult minden.

Később egyre több dolgot tudtam meg róla, és az elődeimről, az elmúlt évtizedekből. Megint csalódott lettem. Hogy jöttem én a képbe? Hogy jutott eszébe? Aztán eszembe jutott, mennyi apróságot mesélt el korábban magáról, amikor még egyikünk se gondolt rá, hogy ezeknek jelentősége lesz. Ő sem, én sem. Ezek most eszembe jutnak. Mozaikok.

Aztán fáj, hogy nem vagyok a szőke, nagymellű tündérbűbáj, akinek soha nem lenne egy rossz szava se senkihez. Még egy rossz pillantása se. Az nem én vagyok. És nem vagyok az a talpraesett, okos és szép sem, aki tanyán nőtt fel és imádja a lovakat. Mintha őket keresné bennem, eredménytelenül. Soha nem mondta, hogy kicsik a melleim, nem erről van szó. Pedig azok. De lehetnék türelmesebb, megértőbb, kevésbé hisztis, belátóbb, engedelmesebb. Meg költözhetnénk egy tanyára, élhetnénk a világtól elzártan, távol, a magunk erejéből. Süthetnénk kenyeret, tarthatnánk állatokat és az milyen jó lenne. Mintha nem tudná, hogy az állattartási gyakorlatlanságom ott kezdődik, hogy nem tudom megkülönböztetni a kacsát a libától. Nem tudok főzni, nem tudok kenyeret sütni. Meg is őrülnék egy tanyán. Vagy ha nem, akkor csak azért mert már éhenhaltam. Mégis minden lakáskeresésnek az a vége, hogy tökmindegy, mert ő legszivesebben egy tanyán élne mert az jó. És minden alkalommal felsóhajt a Csehbánya táblánál. Köszi.

De ez az egész nem ütne annyira, ha nem tudnám, hogy a végsőkig kitart a gyerekei anyja mellett. Végignéztem korábban, ahogy végig perszekincsemhogynekincsemezi a telefonbeszélgetést, ami után alpári káromkodásba kezd, hogy a csaja mekkora barom és mit talált ki már megint. Az utolsó percig bízik és mindent megtesz a kapcsolat megmentéséért, pedig már rég a pokolba kívánja a másikat. Mindezt a gyereke kedvéért. Meg ahogy kerül minden társaságot, ahol új ismeretségeket köthet, nehogy beleszeressen valakibe, véletlenül. Hallottam, hogy kirúgott valakit a munkahelyéről, hogy ne találkozhassanak többet. A gyereke boldogsága érdekében.

Persze tudom, hogy sosem fog tartósan megcsalni, sosem hagyna el, és nem hozná szar helyzetbe a gyerekeit. Nem engem, a gyerekeit. Boldog is lehetnék, megfogtam az isten lábát, 100% garantee for a lifetime pleasure. De akkor honnan tudjam, hogy még egyáltalán szeret? Engem? Nem a gyerekeit, nem mást, ENGEM. Azért mert azt mondja? Miközben kergeti a kamaszkori emlékeit, és kerül mindenkit, akit valaha tényleg szeretett?

Nem gondolom, hogy elválunk, sem emiatt, sem más miatt. Túl vagyunk már egy csomó problémán, a legkülönbözőbb fajtájúakon, nagyon profi problemsolverek vagyunk. Igazán. Én ráadásul szeretem is. Persze róla is kiderült egy pár hónap után, hogy távolról sem olyan tökéletes, mint amilyennek mutatta magát, de ez törvényszerű. Rólam is kiderült egysmás. És szerintem már bánja, hogy azon a májusi napon engem hívott napozni és nem a hosszúcombú táncoslányt, akivel addig napozott.

Akkor ez most mi? Happyend? Mert minden tök rendben van, ezrével hagyjuk magunk mögött a kipipált gondokat, mindig jó a vége, ha néha több napig hisztis vagyok is, mindig kibékülünk, és a hisztik is egyre rövidebbek. Nyilván sok lehetőségem volt gyakorolni a megbocsátást, és a kibékülést. Vagy esetleg tökig dráma, hiszen ez azt jelenti, hogy ezrével jönnek a problémák, még mindig? Nem tudom.

Szerencsére találok pozitívumokat is, ha kell: például én - akárhonnan nézzük - jól jártam. Egyedül én jártam jól, mindenki más vesztett. The boy is mine. Amíg csak akarom. Tanultam tőle álhatatosságot, elnézőséget, olyan alapvető társas készségeket, amiknek korábban nem voltam a birtokában. Van egy pasim, aki mindig mellettem lesz, és mindent meg fog tenni, hogy boldog legyek.

Aztán hogy ez mennyire őszinte, és mennyire a kötelességtudat eredménye, az nézőpont kérdése. De ha visszarepülhetnék az időben, akkor sem csinálnám másképp. Örülök, hogy így alakult. Pedig én nem a gyerekeim fejével gondolkodom, hanem a sajátommal. Én nem helyezem a gyerekek érdekeit a sajátjaim elé.

Mégsem elegendő az, hogy akit én őszintén szeretek, régóta és nagyon, az engem választott, és ma már ő a gyerekem apja. Mondhatja, hogy nekem semmi sem elég, nincs igaza. Mondhatja, hogy hülye vagyok, nincs igaza. Mondhat bármit. Nincs igaza. (Mese ez, de hab nélkül.)

Gyöngyök

Gyöngyök

Gyöngyök