Magyarázatok

Az előző bejegyzésben taglalt állapotomra egyébként nem találok magyarázatot. Nem okozhatja szülés utáni depreszió, mert majdnem 1 éve szültem és a depresszió alanya nem a gyerek, hanem az apa. Lehet fáradtság, vagy kialvatlanság. Ilyenkor az is eszembe jut, hogy ránk nézve kifejezetten káros lenne további gyerekeket vállalni, vagy esetleg úgy, hogy az első évben minden éjjel benyugtatózom, nehogy felébredjen kajáért. Vagy esetleg a nagyszülőknek kellene adnom őket az első 12 hónapra. Hogy örülnének..

Érdekes, hogy egész eddig azt gondoltam, a környezetemben élő párokhoz képest mi különösen szerencsések vagyunk. Van itt minden: válás, papucsférj, agresszívférj, sznobházasság, kényszerházasság, érdekházasság, hirtelen jött gyerek, vagy akár 4 éve tartó gyermektelenség, őőőrület. Én azt hittem, eddig, hogy nekem jó. De most megszállt valami.

Persze nekem se könnyű. Az ember 20-30 évig arra készül, hogy jön majd egy pasi, aki örömmel feleségül veszi, vesznek házat, kutyát, szül neki gyerekeket, aztán jóvan. Ehhez képest van egy elvált pasim, exnővel, gyerekkel, évekig utálkozó családtagokkal, alig akart feleségül venni, nincs házunk, nincs kutyánk, de van egy gyerekünk. Ilyen paraméterekkel a legtöbb ember már rég sarkon fordult volna. Sok szempontból kemény volt az elmúlt 3 év.

Aztán most megkapom, hogy nekem semmi nem elég. Köszi. Mert persze nekem semmit sem kell tennem, csak a gyerekkel foglalkozni, van hol laknom, ha ideiglenesen is, és mindenem megvan, amire szükségem van. A pasim mindenről gondoskodik. Aha.

Persze én még mindig bízom abban, hogy egyszer minden jóra fordul: kialakul egy végleges rend az életünkben, utólérjük magunkat, lesz egy lakásunk, meg miegymás. Talán az exnő tarsolya is kiürült, amiben a meglepetéseit tartogatta. Most már tényleg nincs más irány, csak előre.

Az, hogy régebben mennyit nevettem, csak akkor jut eszembe, ha a gyerekre nézek. Bezzeg ő mosolyog, helyettem is.