Egyszer felhívtam N-t, hogy megkérdezzem mikor van otthon. El akartam hozni tőle a ruháimat, hogy ne neki legyenek útban. Rutinos költözködő vagyok. Nagyon megörült a hírnek és rögtön visszakérdezett:
- Na, hát ennyire komoly a dolog?
Szíven ütött a kérdés és azt válaszoltam:
- Nem, csak lehűlt az idő és kellenek az őszi ruháim.
Elmentem hozzá és arról kezdett faggatni, hogy mennyire komoly a dolog és mikor költözünk össze
hivatalosan? (Az első hetekben S kolléga is megkérdezte a hír hallatán: - Nahát, és ez most komoly, vagy csak dugtok? Akkor is elég értelmetlen arckifejezéssel fogadtam a kérdést). Szóval megzavart ez a jelző, nem is tudtam értelmeset válaszolni, nem értem, hogy lehet hivatalosan is összeköltözni valakivel.
Próbáltunk rájönni, emlékszem, találgattuk, mitől lesz hivatalos az együttélés. Aztán abban maradtunk, hogy egy nap majd minden rokont és ismerőst írásban tájékoztatunk: 'Örömmel értesítünk, hogy elérkezett az a nap, amikor kapcsolatunkat hivatalos formába tereljük, mától hivatalosan együtt élünk, örülj velünk, blabla, ide küldd a gratuláló mailt, stb..'
Aztán most, hogy kis kivétellel minden cuccom itt van, fiókban a bugyikiállítástól a pincében deszkámig, sőt, kulcsot is kaptam a lakáshoz, amit már 3 hónapja halogatunk, sőt, másodszor már olyan kulcsot kaptam a lakáshoz, ami nyitja is az ajtót, asszem értem, mire gondolt N.
Annyira ellágyultam, - és jó adag elhivatottságot is érzek már magamban - , hogy ma titokban kivasaltam egy ingét a szárítón. És ő titokban észre vette.