Armi

Tegnap a költözködéshez kényelmes outfitet akartam választani, felvettem a militari mintás sokzsebes nadrágruházatot, amit nemrég találtam és gyorsan megszerettem. Vad kinézetet kölcsönöz, tetszik a kontraszt a bájos fejem és az öltözék között, és a változatosság szórakoztat.

Jól is éreztem magam benne egészen délutánig. Buszra szálltam, (nagyon el vagyok szokva a BKV-tól, ideges is lettem tőle), és az előttem ülő, idősebb párocska idegesen kezdett hátrapislogni rám. Először nem értettem, miért bámulnak, főleg miért olyan riadtan, de aztán beugrott, hogy már a megállóban állva is néztek engem, valószínűleg a nadrág miatt. Láttam, hogy félnek tőlem. Pedig nem voltak hajléktalanok, ápolt volt a körmük, frissen vágva a hajuk, de fél percenként úgy néztek rám, mintha azt lesnék, mikor kell elhajolniuk.

Keresték az alkalmat, hogy mi miatt kelljen hátranézniük. Ha felszállt valaki, aki mellettem állt meg, jól megnézték, aztán felém sandítottak. Ha elhaladtunk valami mellett, akkor néztek ki az ablakon, és amiatt fordultak hátra. Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Pedig akkor már nem láthatták a nadrágot, csak a kölyök arcomat meg a lepkés táskát, amiben az ajándékot vittem B névnapjára. Szar érzés volt. Akartam nekik szólni, hogy nincs semmi baj, nem fogom őket bántani, de ilyet mégse mondhatok egy vadidegennek a buszon. Aztán megérkeztünk a körtérre és addig nem mozdultak, amíg én le nem szálltam. Csak képzelni tudom, hogy megverhette őket valami militari nadrágos barom. Vagy több.

Szóval megvolt bennem a jószándék, hogy ne költsem el a cég összes pénzét taxira, de aztán a körtéren beadtam a derekam jómódnak és felhívtam a diszpécsert.