I'm alive

Pénteken 2 órát töltöttem a fogorvosi székben. Volt móka, kacagás, aztán dráma és könnyek is. Végigjátszottam a teljes palettát.

Egy fogam eltávolítása 90 percet vett igénybe, ami nem csak engem viselt meg, hanem a fogorvos lányt is, neki a csuklója fájdult meg az erőlködéstől, aztán segítséget kellett hívnia.

Jött is. Alapvetően semmi bajom a szadistákkal, amíg nem a fogorvosi székben hoz össze velük a jó sors. Érdekes módon az ő fájdalom csillapító injekciója nagyon fájt, és a csontfúróját se köszöntem meg. (Hogy az utánam következőket mivel kábították, arról sejtésem sincs, mivel volt egy olyan érzésem, hogy a teljes rendelő fél éves lidokain adagját belém nyomták aznap.)

Szóval súlyos rábeszélések árán a fogam és a gyökerére nőtt gyulladt gócok is kijöttek, aminek persze nagyon örültem, de az is csak addig tartott , amíg megtudtam, hogy a sebet össze kell varrni. Akkor becsuktam a szemem és elhatároztam, hogy egyszerűen nem fogok tudomást venni a varrásról, túl sok volt már a mókából egyszerre. A varrásból nem is éreztem semmit, csak az a tetves cérnaszál simogatta az arcomat le-fel, ami kilógott a számból öltés közben.

A végén elcsigázva álltam fel, de mielőtt az ajtóig értem volna, visszarendelt a fogorvos lány. Kedvesen letörölte az arcomról a vért, mielőtt kimentem az utcára. De legalább élek.