Idén is meg akartuk nézni a tüzijátékot. (Bocs, amiért a csapból is ez a téma folyik, arról nem én tehetek.) Parkolót kerestünk a Vár környékén. Mivel én nem tudok parkolni (erről bővebben később), G átvette a kocsit és dühöngeni kezdett:
1) miért nem hagytuk a kocsit Gazdagréten, és jöttünk be busszal a délihez. Onnan már könnyen felmehettünk volna a Várba.
2) miért nem parkoltunk a mom park mélygarázsában, amikor eljöttünk előtte, akkor még biztosan volt hely, a tüzijáték előtt egy órával az is teli van.
3) miért nem hagytuk ott a kocsit a Krisztina téren, igaz, hogy azon a helyen, ahol álltunk, minden valamirevaló parkolóőr kerékbilincset rakott volna a kocsira, de a budapesti parkolótársaságok összes kerékbilincse sem lett volna elegendő az augusztus 20-i szabálytalanul parkoló autók kerekére.
4) az a rohadék meg pont előttünk rakta le a kocsiját az Attila út sarkán, hogy fonnyadna el.
Végül megálltunk a Moszkva térhez közel. a zebrán felhajtottunk a járdára, abban bízva, hogy a kerékbilincsek hordozói is a tüzijátékot nézik ilyenkor, vagy ha mégsem, akkor nekünk már nem jut belőle.
Azzal viszont nem értek egyet, hogy nem tudok parkolni. Igaz, hogy nem hagyom a kocsit olyan helyen, ahol nem
lehet megállni, de ez nem a parkolási képességem miatt alakul így, általában.
Szóval felmásztunk a Várba, megnéztük a Mesterségek Ünnepét, és sokáig gondolkodtunk, hogy lemenjünk-e a rakpartra, de ha már ilyen későn jutottunk be, inkább a nézelődés mellett döntöttünk. Aztán a felkerekedett a szél és a Vár tetejéről port, koszt, szemetet és lehullott leveleket nyomott az arcunkba. Olyan volt, mint a filmekben. (Bocs a rendezőknek, amiért eddig azt hittem, csak a látvány kedvéért csinálnak ilyen jeleneteket.) Aztán elkezdett esni, és egy pillanat alatt olyan vihar lett, amilyet csak a filmekben láttam eddig. (Bocs a rendezőknek, amiért eddig azt hittem, csak a látvány kedvéért csinálnak ilyen jeleneteket.)
Szerencsére ott voltak a pavilonok, a kézművesek közül sokan hazamentek már, volt hova behúzódni a szakadó eső elől. Aggódtam, hogy a tüzijátékot nehogy leállítsák, mert nem tudtuk volna elmagyarázni a 4évesnek, hogy a tüzijáték miatt vártunk a tömegben 2 órát, aztán csak vihar van, de tüzijáték nincs. Szóval féltem a következményektől. Szerencsére a zuhogó esőben, a pulton ülve, sátor alól remekül szórakozott a tüzijáték rakétákon, szinte észre sem vette hogy esik. Más kérdés, hogy én szarrá áztam, miközben a testemmel védtem az esőfüggönytől a gyereket. Csak néha szólt rám, hogy álljak arrébb, mert nem látja tőlem a fényeket.
20 percig vártunk, örültünk a nemzeti ünnepnek, meg a tüzijátéknak és az embereket figyeltük, ki mit tesz egy ilyen természeti / nemzeti katasztrófa idején.
1) a tipikus magyar átlagember: áll tovább a korlátnál és gyönyörködik. Félmeztelenül. Kb észre sem veszi, hogy esik az eső, mert 21.00 órára tökrészeg. Néha énekel.
2) a tipikus magyar család: apa felkapja a gyereket, anya összecsukja a babakocsit, és rohannak. Van náluk esőkabát, mert ők mindenre gondoltak. Igaz, ilyenkor az sem ér semmit, de legalább nincs emiatt lelkiismeretfurdalásuk. Hazáig rohannak.
3) az andagló 20-on éves pár: első romantikus randevú a Várban, tüzijáték helyett arcon lefolyó smink, átázott ruha, széltől kifordult esernyő, libegő nyakkendő és kézenfogva rohanás a védett helyek felé. Közben az egyik azon gondolkodik, hogy miért húzott magassarkút, ha macskaköveken randiznak, a másik meg azon, hogy milyen állapotban hagyta a lakását, ahová a váratlan fordulat beálltával felhívhatja a csajt 'szárítkozni'.
4) a túrista: sört iszik és elátkozza a napot, amikor megvette a Budapestre tartó repülőjegyét. Fogalma sincs mit csináljon.
5) a nemhétköznapi pszeudocsalád (ezek mi vagyunk): megvárjuk amíg elcsendesedik a vihar, kérünk egy nejlon szatyrot az utolsó várvédő kézműves árustól, amit ráhúzunk a gyerekre, mert az esőkabátját nem hoztuk el, és igazából azt sem tudjuk, hol van. Felkapjuk a 20kilós 4évest, megkérjük, hogy most az egyszer, életében először és utoljára, koncentráljon és próbálja meg a lehetetlent: maradjon csendben addig, amíg elérünk a kocsiig, mert Apa nem tud futás közben a szokásos 'Miért' kérdésekre válaszolni.
A Vár területét elhagyva láttuk a Sándor palota környékén a leszakadt tetőszerkezetet, és sajnáltuk azt a gyönyörű Audi TT-t, amit a gazdája nyitva felejtett az eső alatt, de mindegy is, mert úgyis ráesett egy marha nagy, leszakadt ág. Aggódtunk a mi kis dízel torpedónk miatt és futottunk.
A kocsi rendben volt, nem esett rá semmi. Beraktuk a gyereket, és elindultunk haza. Féltem, hogy petefészekgyulladást szerzek a csurom vizes ruhától, és bugyira vetkőztem a kocsiban, közben végig gondoltuk újra, hogy jól döntöttünk-e.
1) Gazdagrét rettentő messze van. Ha odáig kellene most eltömegközlekedni, éjfél előtt nem érnénk haza. Taxit hívni ilyenkor nem lehet.
2) a Mom park mélygarázsában a tapasztalatok szerint talán már térdig ér a víz.
3) a Krisztina tér sarkán épp nem volt semmi érdekes, de
4) az Attila útnál, ahol a rohadék leparkolt előttünk, egy óriási leszakadt ág hevert a járdán, a parkoló autó helyén.
Hazafelé meghallgattuk a híreket és örültünk, hogy a sokáig tartó parkolási process miatt már nem volt időnk lemenni a rakpartra. Köszi az árusnak a szatyrot. Mostmár nem kell megkeresni az esőkabátot. De hogy sikerült-e a lehetetlen, az maradjon a mi titkunk.