Találkoztam

2 osztálytárssal tegnap. Az a megdöbentő, hogy ifjú korom ellenére az egyiküket 16 éve láttam utoljára. (Önmagában is döbbenetes, hogy bármi történt velem 16 évvel ezelőtt, olyan fiatal vagyok még..) Azt hittem, egyébként, hogy 20 éve költözött fel Pestre a szülei válását követően, de csak 16. Ezt is tegnap tudtam meg.

Nem ismertem fel elsőre, pedig a vonásai nem változtak, csak 12 évesen nem volt szakálla, meg szemüvege. Aztán az is meglepő, hogy van olyan ember, akinek nemrég született gyereke, de mégsem a gyerekéről beszél állandóan és egyfolytában. Főleg, ha a beszélgetést kifejezetten arra szerveztük, hogy megtudjuk: kivel mi történt az elmúlt 1-16 évben..

Az ujdonsült anyukák és apukák rémes expozékat tudnak tartani minden ismerősnek vagy akár ismeretlennek a terhesség fárasztó mindennapjairól, a szülés borzalmairól, aztán az éjszakai felkelésekről, álmatlanságról, kialvatlanságról, a gyereksírásról, szeretetről, féltésről, babaúszásról és hadd ne soroljam tovább. Ez az, amitől minden újdonsült, vagy gyakorló szülő az őrület felé kerget. De Ő nem.

Alig tudtunk meg róla valamit, mert ugye általában én beszéltem. Néha észre vettem magam és át akartam adni nekik a szót, de nem sikerült. Csak hallgatták a monológjaimat. (Remélem, nem kergettem az őrület felé őket. Bocs.) Aztán mielőtt indultunk volna, említette, hogy a belvárosból akkor költöztek ki, amikor jött a gyerek.. Megkérdeztem mikor jött a gyerek. 20 hete.. Bámulatos. Tényleg gratulálok. Egy boldog ember csendes hétköznapjai.