Értékesítők gyöngye

Ma is egy ingatlanossal találkoztam, de ezúttal nem az agglomeráció családi házaival kereskedő, kisiparosok közül, hanem egy ingatlanberuházó értékesítőjével. Most irodára vadászom. De hiába minden, az ingatlanos már csak ingatlanos marad, engem megint a sírógörcs kerülgetett.

Várakozok a RiverSide előtt 14.00 után 5 perccel. Ennyit késtem. Sehol senki. Semmi pánik, telefon elő, kedves-bájos holapicsábanvagy érdeklődés. Mindjárt jön, várjak a kávézó előtt. Rajtam alkalomhoz illő szoknya-harisnya-csizma kombináció, ugyanis farmerban még a banki alkalmazottak is zsigerből letegeznek. Örök tapasztalat: mégis csak a ruha teszi az embert. Szóval fázik a seggem a 6-7 fokban és várok a kávézó előtt. Elmélázok, hogy miért csak most tudom megnézni az irodát: ja, persze, a múlt héten értékesítési tréningen volt a csaj, vissza se hívott, sebaj. Ezt az időpontot is úgy kaptam, hogy jön valaki megnézni ugyanezt a helyiséget 14.00 órára, jöjjek én is. Annyi fáradságot se vesz, hogy engem fél órával későbbre hívjon. Pedig akkor már túl volt a tréningen. Odafigyelhetett volna.

Szóval várok. 15 perc múlva megjelenik egy távoli arc a sarkon túlról, megáll, integet. Szerencséje, hogy észreveszem. Persze én mindig mindent észreveszek, de ez másik történet, szóval lefagyott ujjakkal visszaintegetek és sietősen elindulok felé. Közelebb érve látom, hogy a drágám telefonál. (25 év körüli nő, látszatra ő is a ruhatesziazembert közösségbe tartozik, fekete csizma, fekete szoknya, fekete szövetkabát, de látszatra nem áll össze a kép, mintha csak rá lenne aggatva a cucc, vagy az értékesítési tréningen mondták neki, hogy így öltözzön. Nem tudom.)

Odaérek, a sarkon ácsorog és telefonon beszél. Nem teszi le, nem kéri meg a hívót, hogy várjon egy percet, amíg bemutatkozik valakinek, nem is fogunk kezet, csak int, hogy kövessem. A háta mögött kérdőre vont szemöldökkel követem. Befordulunk a sarkon, megáll egy lépcsőház előtt, és nagy nehezen befejezi a beszélgetést. Nem siette el. Hozzám fordul, kezet rázunk, elhadarja a nevét, de azt nem várja meg, amíg én is elmondom az enyémet, folytatólagosan beszél hozzám. Elmondja, hogy sajnos nincs még itt a kulcs, mert a gondnoknál van, és most keresik.

Kezdek begurulni. Az értékesítő hibákat vét. Fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok, és a megbeszélt időpont után 20 perccel nincs a kezében kulcs. Pedig tudta, hogy jövök és tudta, hogy azért jövök, hogy bemenjek. Elmélázok azon is, hogy vajon hogy érti azt, hogy most keresik. Vajon melyik jobb: ha a gondnokot keresik, akinél egyébként megvan a kulcs, vagy ha a gondnok megvan, de keresi a kulcsot. Nem tudok dönteni.

Miután elhadarja, hogy most keresik, megkér engem, hogy itt várjak. Itt = a ház előtt, az utcán, ahol eddig is befagyott a seggem. Ő meg bevonul a lépcsőházba, fontostelefonálni, látszólag ő is fázik.. Várok. Kijön, nála a kulcs, hurrá, megyünk megnézni az irodát. 14.30.

Az iroda rendben, csak vannak kérdéseim: 'Hol a csatornakiállás? Mi az a cső ott a falban?' Rázza nagyon a fejét, hogy nem tudja, hát tőle ne kérdezzek semmit, mert ő nem műszaki szakember. Hja, csak ő akarja eladni ezt a nyomorult helyiséget, marhára kellene tudnia, hogy milyen cső lóg ki a falból 2 méter magasan. Mindegy.

Rátérek a finanszírozásra. A telefonban nagyon felkészültnek tűnt, magyarázta, hogy jobban járok, ha megveszem, mintha csak bérbe veszem. Rákérdezek a részletekre. Rázza a fejét bőszen, hogy nem tudja, nem tudja, hívjam fel a kollégáját, majd ő mindenről szakszerűen tájékoztat. Ujjongok. Azért megkérdezem, hogy a vételárral tisztában van-e. Lelkesen bemond egy árat, 1,5 millióval többet, mint korábban a telefonon. Persze, csak teszteltem. De bejött.

A dühroham szélén, tanácstalan arccal arra gondolok, hogy az ilyen miért nem egy műkörömépítő tanfolyamot végzett inkább az értékesítési helyett. Aztán megkeresem a parkolóban a kocsit, nem találom, mert egy órája lemosattam, és a koszos autót nem látom sehol. Fáj.