Múlt héten találkoztam a nagyreményű ex-szel, de csak úgy, miheztartás végett. Megkérdezni tőle, hogy neki hogy alakult az élete, és elmondani, hogy az enyém jól. 3 hónapja láttam utoljára, egyik hajnalban leléptem a lakásából, mielőtt még felébredt volna. A búcsúzkodás sose ment. Azóta hetente, kéthetente megkeres, látni akar,
néha kicsit hiányzom neki, ilyenek.
Akart tőlem gyerekeket, sose értettem. Sosem volt közös témánk, közös barátaink, közös érdeklődési körünk, egyedül a hálószobában volt összhang, ami szerintem kevés a családalapításhoz, szerinte viszont sok is. Mindig azt mondta, az összes csaja közül velem volt neki a legjobb. Irónikus vigyorral háláltam meg mindig ezt a mondatot.
Tulajdonképpen nekem minden eddigi pasim szájából elhangzott ez a mondat, pad alá kellene dobnom az iróniát, de vizsgáljuk meg közelebbről a tényeket. Az utóbbi 10 évben a szexuális életemnek 2 aktív résztvevője volt. Az elsőnek 25 éves koráig én voltam az egyetlen az életében, így viszonyítási alap hiányában az ő véleményét figyelmen kívül hagyhatjuk. A korábban említett, sikertelen londoni esküvő előtt szakítottunk, majd egy ideig együtt élt egy szexuálisan konzervatív, és az első heteket leszámítva szinte teljesen inaktív nővel, aki megintcsak nem tekinthető összehasonlítási alapnak, így az 1. számú delikvens véleménye tökéletesen figyelmen kívül hagyható.
A második delikvens 32 éves koráig a 'dugjunk meg minden nőt, akit csak lehet' nevű föld alatti szervezet fővárosi tagozatának vezérfigurája volt, megszámlálhatatlan nő partnerrel, így az ő véleménye sem számít, mert hát ki hiszi el, hogy mindenkire emlékszik?!
De ahogy teltek a hónapok, kezdtem elhinni, hogy ez nem csak egy lejárt udvarló szöveg. Jöttek-mentek körülötte az izgalmas, magával ragadó csajok, akik miatt kb kéthetente elhagytam, de végül mindig nálam kötött ki, én voltam minden második barátnője, így a sokat emlegetett mondat lassan hihetővé vált. És egyre gyakrabban emlegette, hogy családot akar. Egyre ritkábban jöttek és egyre gyorsabban mentek a csajok, de engem nem tudott rábeszélni a családalapításra, mielőtt tényleg kipróbálhattuk volna, milyen lenne együtt élni, mindig leléptem. '
Nem akarom, hogy pár év múlva jobban várjam a vasárnapokat, mint a gyerekek.' Ez volt az utolsó érvem, és nyár elején elhagytam őt is.
Jó volt most újra látni, szerettem volna tudni, hogy mi van vele. Persze eleinte kerültük a személyes kérdéseket, munkáról kérdeztük egymást, meg a nyári pihenésről. Persze minden jól halad, csak a nyár idén elkerülte őt is, ahogy engem. Semmi meglepetés. Aztán néhány nehezen értelmezhető utalás után szóra bírtam arról is, hogy kivel él most. Azt hittem, visszament a legutolsó izgalmas és magával ragadó csajához, de
dobpergés zaja hallatszik a távolból, tüzijáték fénye az égen: nem, egy sokkal korábbi barátnőjével él most, aki egyedül neveli a 3 és fél éves fiát, a biológiai apa gondolati szintű említése nélkül.
Megbeszéltük tehát a hirtelen családba csöppenés nehézségeit, eltérő vonatkozásait klasszikus párkapcsolatokhoz képest, a gyereknevelés jó és kevésbé jó oldalait, és jóízűen nevettünk azon, hogy mindketten ugyanabban a faramuci-felemás helyzetben találtuk magunkat, amire egyébként egyikünk se számított.
Aztán kérdezgetni kezdte, hogy én hogy érzem magam és elkomorodott. Én mosolyogtam tovább, és próbáltam szavakba önteni, hogy mennyire nagyon jól. Próbált ő is mosolyogni, de nem volt túl őszinte, vagy csak túl jól ismerem már, nem tudom. Azt mondta, örül, de közben láthatóan szomorú lett. Meséltem neki, hogy a fiú aranyos, okos, élénk, harsány, az apja pedig a legelviselhetőbb és legodaadóbb alak, akit ismerek. Megvárta, amíg a mondanivalóm végére érek, majd bedobta a beszélgetés kulcsmondatát:
'Mondom, hogy nekünk nem mások gyerekeivel kellene bohóckodni, hanem végre saját gyerekeket nevelni.' Nem mosolygott többet. Eddig se volt kimondottan vidám, de ezután kifejezettem szomorú lett. Nem is maradtunk sokáig.
Csörgött a telefon, (vége lett az óvodai szülői értekezletnek), még utoljára beleevett a tiramisumba, aztán elindultam.
Remélem egyszer tényleg lesz családja, bár nem érdemli meg. Sokáig azt hittem, hogyha az ilyen ragaszkodó balekokat (mint én) sem tudja meggyőzni arról, hogy 30 év felett a férfiak alapvetően meg tudnak változni, akkor örökre egyedül marad. De nincs okom aggódni,
egyszer valakit biztosan teherbe fog ejteni, ez nem kétség. De egy biztos: nem én leszek az.
