J Bravo

Én már megint nem ott akarok dolgozni, ahol épp dolgozok. Másfél évre vagyok kalibrálva a hisztori szerint, ez most is ismétlődni látszik, egy év után kezd elfogyni a lelkesedés, az odaadás, a tenniakarás.

És megint egy, azaz egy darab kolléga miatt, akitől a hányinger kerülget, szívmegállás fenyeget, agyvérzés környékez. Ezúttal annyival súlyosabb a helyzet, hogy ismét egy vezető beosztású egyén, nem pedig egy worker, mint legutóbb. Most nehezebb dolgom van.

Bármit teszek, azt ellene irányuló támadásnak veszi, állítása szerint túllépem a hatáskörömet, meg nem engedhető magatartásommal és cselekvéseimmel szabotálom a cég munkáját. Sajnos ezt a cégvezetés felé is szívesen nyilatkozza, de szerencsére ők ugyanannyira ismernek engem is, mint amennyire őt, ennek köszönhetően még ma is munkaviszonyban vagyok.

Mégis. Az összes bűnöm annyi, hogy nem tekintem őt fényesen ragyogó állócsillagnak a cég magasan domboruló égboltján, mint mások. Nekem itt mindenki egyforma, mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak, kivétel nélkül. Szerintem egy cég működéséhez minden emberre szükség van, recepcióstól a beképzelt topmenedzserig, nekem ne mondja senki, hogy itt mindenkit ez a bocipapucsos integrációs igazgató tart el.

Persze nem kezdek állást keresni, kicsit derogál nekem az önéletrajz írás, meg az interjúra szaladgálás, ajtókon kopogtatás. Egyszerűbb itt maradni és tűrni, kicsit dühöngeni és a türelmem határait nyújtogatni, hátha sikerül túllépnem a mágikus, 18 hónapos álomhatárt.