Kijelenti-e Ön

Szombaton esküvőre mentem.
És vasárnap volt a saját eljegyzésem hatodik évfordulója.

Egyszer akartam férjhez menni életemben. Sok évvel ezelőtt. Pár évnyi huzavona után, amikor a pasim végre rászánta magát az esküvőre, elkezdtük a szervezést. Addigra már 3 éve hordtam a gyűrűjét, de esküvőről hallani sem akart. Angliába költöztünk éppen, a pasim előre ment, én viszont halogattam a költözést, nehogy bármi is egyszerű legyen az életünkben. Szívem szerint itthon maradtam volna, de nem mertem elmondani neki, ezért csak annyit mondtam: 'Én majd pár hónap múlva megyek utánad'. Nem sejtett semmit: a munkámra hivatkoztam, meg a barátaimra, családomra, amire ilyenkor szokás. Nem tudtam meghozni a döntést, csak halogattam.

Londonban akartunk összeházasodni. A magyar nagykövetségen vállalnak efféle anyakönyvi történéseket, teljesen legálisan. Jó ötletnek tűnt, mert mégsem az a szokványos ceremónia, amire mindenki képes, meg így nem kellett volna az egész pereputtyot megmozgatni, már akkoriban is irtóztam a tömegjelenetektől.

Beszereztem a szükséges okmányokat a nyolcadik kerületi anyakönyvi irodából, aztán felszálltam egy gépre, hogy egy hetet Angliában töltsek régnemlátott hozzátartozómmal. Hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön a lakás berendezésével voltunk elfoglalva, asztalt, széket, ágyat, tévét, tányért, kanalat, poharat, vízforralót és kenyérpirítót vettünk, és barátkoztunk Farnborough-val, ahol a következő néhány évet terveztük együtt eltölteni. Vagy legalábbis ő igen. Pénteken akartunk Londonba utazni, hogy bejelentkezzünk a szertartásra a nagykövetségen.

Pénteken tehát vonatra szálltunk, egyik kezünkben az igazolásokkal, miszerint hajadon/nőtlen státuszban tengetjük mindennapjainkat, másik kezünkben a nagykövetség környékét ábrázoló, internetről kinyomtatott térkép-részlettel, hogy könnyen odataláljunk. 2 óra vonatozás után metróra váltottunk és pár saroknyira megközelítettük a célobjektumot.

Közben eleredt az eső. Akárhogy is, esernyő nem volt nálunk. Hiába London, meg az akklimatizálódás, épp letelepedni készültünk ugyan azon az atlanti időjárású környéken, de esernyőt nem vittünk magunkkal. (különben is: egyik kézben papírok, másik kézben térkép. hogy fogjak még egy esernyőt is?) Szóval kapucnival a fejünkön egyre gyorsabban lépkedtük és a háztömbökön egyre csak az utcanév táblákat nézegettük, de a nagykövetséget még véletlenül sem találtuk meg. A térkép kezdtett elázni. Pár perc tétova szaladgálás utás sikerült a térképet az égtáj szerinti tájolás helyett az útiránynak megfelelően beforgatni. Így már sokkal könnyebb lett, igaz, ezen a ponton messzebb voltunk a követségtől, mint amikor leszálltunk a metróról.

Ekkor kezdtünk igazán aggódni. Utólért az a végzetes, végleges, félelmet keltő, szívszorongató érzés, amikor azt hiszed, hogy az a sokat emlegetett ásó, kapa és nagyharang kell már, hogy elválasszon attól, akivel most belépsz majd a nagykövetség hatalmas tölgyfa ajtaján.

A térkép teljes szétázása előtti percben, az utolsó utcasarok bevétele után megláttuk végre a magyar zászlót egy szürke épület falán. Megszorította a kezem és végig néztünk egymáson. Vizesek voltunk mind a ketten, milyenek lettünk volna. Egy nagy sóhajtást követően elindultunk felfelé a lépcsőn, mintha életünk legnagyobb lépéseit tennénk, de a második lépcsőfok után megálltunk.

'A Magyar Köztársaság Konzulátusa a mai napon, nemzeti ünnep miatt zárva tart.'

Március 15-e volt, péntek. A gépem vasárnap indult haza. Percekig álltunk a lépcső alján, az esőben. Akkor már mindegy volt. Csalódottak voltunk, de én egy kicsit megkönnyebbülve éreztem magam, égi jelnek vettem ezt a tévedést. Teljesen megfeledkeztünk arról, hogy március 15-e van. Azt se tudtuk, hogy a konzulátusok mindkét nemzet ünnepein szüneteltetik az ügyfélfogadást. És már egy hete ott voltam, de nekünk pont pénteken jutott eszünkbe a városba utazni, a legutolsó napon.

Ez történt 2002. március 15-én. Vasárnap hazautaztam Pestre és 3 hónappal később szakítottunk. Sosem költöztem ki Angliába és azóta egy percre sem jutott eszembe, hogy férjhez menjek.