Főhős egy esti beszélgetés után, megviselve, gyűrödten ébredt. Élettársa miatt mégis mosolyt szelidített arcára és bizakodva tekintett az új nap, az új hét elé.

-Jól indult ez a nap. - mondta a kollégáinak a konyhában, mert tudta, tőle vidámságot szoktak meg, most sem mutathat mást. - Kicsit lehűlt a levegő, de már március van, ugye Ti is várjátok a tavaszt? - hiszen erre nem adhatnak semmi meglepő, vagy lehangoló választ.

Rövid társasági jelenlét után a szobája ajtaját magára csukta és olvasni kezdte a maileket. Ez a nap legjobb része. Levelet kapni a legjobb dolog a világon. Vagy legalábbis majdnem a legjobb. De aznap reggel nem várta levél a legfontosabb postafiókból.

Egy órával később feltűnt az Outlook tetején a levél, amire várt. Ez volt az első őszinte mosolya aznap."msn?" És egy perccel később már a kötelező üdvözlő körök után, a tér és idő fogalmának megszűntével, fontosabb témák felé terelődött a beszélgetés Rajongás tárgyával.

- Télleg hiányzol ám. És nem csak a szex.
Ez az a kielentés, amitől Főhős korábban minden alkalommal agyvérzést kapott. Az évek múlásával és a tapasztalatok gyűlésével azonban már értette ezt a mondatot. Rajongás tárgya sajátos gondolatvilágban él, az érzései valósak, a maga vonatkozásában, de a külvilág számára értelmezhetetlenek. Emiatt gyakran úgy tűnik, Rajongás tárgya nem mond igazat, ha az érzelmeiről beszél, pedig azokat csak az ő többdimenziós világának furcsa filterén kell keresztül szűrni fogyasztás előtt. Anélkül ártalmas, sőt, kifejezetten mérgező hatású.

- Sokat jut eszembe, mi lenne, ha tényleg csinálnánk sok gyereket. - folytatta sok-sok sorba törve, mintha dadogna zavarában. Főhős arcán a töretlen őszinte mosoly egy pillanat alatt könnyekbe torkollt. - Ahhoz meg kellene állapodnod. Ami Neked nem megy. - írta gondokodás nélkül, hiszen ez a gondolatsor már nem először kerül elő kettejük között. A rutinszerű, gyakran elhangzott mondatváltást viszont egy eddig szokatlan megjegyzés követte:
- De találnom kell valakit, aki így is szeret. És elfogad. - Úgy tűnt, Rajongás tárgya időközben kiszámította a nők kiszámítható kiszámíthatatlanságának egyik alapértékét.

Főhős szomorúan szembesült ismét a régi-régi nyomorúságával, miszerint hiába akarja ő is ugyanezt, valahogy a körülmények nem teszik lehetővé, hiszen nyilvánvaló, hogy Rajongás tárgya mellett sosem lehet boldog, és kiegyensúlyozott. Ő egy egész más jelenség, aki más szabályok szerint él, és a legfontosabb elvárásaik messze elkerülik egymást.

Pedig a maguk módján nagyon szeretik egymást. Furcsa, hogy Élettárs felé az érzelmek szavakba öntése évek óta elmarad, "nagyfiúk ilyet nem mondanak", Rajongás tárgyával viszont 9 hónap távollét után is ilyen egyszerű, és természetes.
Főhős az asztalán lévő orchideájára pillantott és egy sóhajtás után határozottan vetett véget a beszélgetésnek. - Hagyjuk most abba, jó? Szia.

Lassan telt a nap további része. Egy délutáni sms-ben egy másik barátja kért tőle segítséget. Főhős ráeszmélt, hogy a segíteniakarása tehetelenséggel párosul, és hogy túl empatikus ahhoz, hogy a környezete változásait kezelni tudja anélkül, hogy ő is sérülne velük. Kár.

Oktatásra indul, új ismeretek reményében, amelyek feledtetik vele a szomorúságát. Ám csak egy harmadik barátjától jött üzenet, aki kórházba került. Mind közül a legrégebbi, és legfontosabb barátja az, aki aznap este trombózist kapott, egy másik városban.

9 körül tért haza, és csak a konyháig jutott. A reggeli mosoly már elmúlt, másikra nem maradt ereje, az asztalra borult. Élettárs nem értette a szomorúság okát, Főhős pedig újabb kérdésekkel találta szemben magát. Van értelme a következő 50 évnek, ha a barátaiban jobban megbízik, és komoly titkokat őriz Élettárs előtt? Mit fog mondani legközelebb, ha az összeomlással egyidőben senki nem kap trombózist?